2011. február végén érkeztem Berlinbe. Egy ösztöndíjat nyertem: Medien-Mittler zwischen den Völkern. Három hónapot leszek itt, és ezalatt szeretném megosztani a mindenkivel azt amit látok, tapasztalok, fontosnak tartok. Előre leszögezem: szubjektív leszek. De megpróbálom magyar szemmel nézni, hogy milyen is egy igazi Berliner. És itt most nem(csak) a fánkra gondolok.
Amikor "megtaláltuk" Petr gyerekkori emlékeit Stralsundon.
Amikor átkeltünk a hídon Rügen szigetére.
Amikor Prorán végigjártuk a régi náci Kraft durch Freude "álomnyaralóit" és rábukkantunk egy művészre, aki illegálisan él ott, és akinek Bélának hívják a fiát, mert nagyon rajongója Magyarországnak és Bartók Bélának.
Amikor a parton egy kisfiú elhatározta, hogy ő tengerpart összes homokját összegyűjti a kukába.
Amikor Binzben együtt "buliztunk" a német nyugdíjasokkal, ahol a "Guantanamera" dallamára "Bratwurst und Glühwein, wo gibt's hier Bratwurst und Glühwein"-t énekelt a zenekar.
Amikor műanyag üvegből ittuk a cseh bort a tengerparton, és a második üveget egy szobor ölében hagytuk.
Amikor megtaláltuk Binz Kleinbahnhofját, ahol napközben egy kisvasút közlekedik.
Amikor Jugendherbergében éjszakáztunk úgy, hogy nem is volt tagsági igazolványunk....
Amikor bejártuk az egész Kreideküstét, és találtunk hintát a parton.
Amikor Németország legészakibb pontján csaknem szétáztunk.
Amikor egy régi postahivatalban vacsoráztunk, ahol megfigyelhettük az eklektikus lakberendezés stílusos csodáit.
Amikor egyszer csak egy komppal kellett átkelnünk hazafelé, pedig a térkép nem is jelezte.
Amikor éjjel értünk haza, és másnap munkába kellett menni, és mégis mindhárman fel voltunk töltődve.
Na, ez volt a legjobb hétvége az ösztöndíj alatt. Kösz, Bosch.
Weltnichtraucherwelttag- azaz a dohányzás elleni világnap.
Német körképet kértek tőlem, a Nappaliba. Érdekes adatokra bukkantam. A Bundesgesundheitsministerium ugyanis pont a hónap (május) elején adta ki az aktuális statisztikákat arról, hogy hányan is dohányoznak Németországban. A felnőtt lakosság csaknem 31 százaléka. A 60 év felettiek harmada több mint napi egy dobozzal szív. És a legtöbben Berlinben dohányoznak. Éppen ezért volt aktuális, hogy Berlinben vagyok. Elmentem az Alexanderplatzra, és hát nem kellett sokáig keresnem a dohányzó embereket, minden korosztályból.
A Hertie School of Governance professzorának Zori (a bolgár lakótársam), a Szimpla tulajdonosának Toms (a lett ösztöndíjas, aki statisztaként még dohányzott is nekem), a dohányzásellenes egyesületnek pedig Martin (az éppen engem meglátogató cseh ismerősöm) tartotta a mikrofont. Igazi nemzetközi együttműködés volt. Ja, és a Stand Uphoz pedig Martyna, Martin lengyel barátnője tartotta a kamerát. Szóval így készült az utolsó berlini tudósításom. (Remélem, csak egy időre az utolsó...)
Április 29. és május 6. között újra Lipcsében voltam :-)
Nosztalgikus érzés volt, két szempontból is. Először is: itt voltam Erasmus-diák 2009 tavaszi félévében (vagy ahogy itt mondják: a Sommersemesterben), valamint 2009 őszén két hetet voltam itt egy újságíró-szemináriumon, amit az S-WOK (egy újabb szép német rövidítés...) szervezett közép- és kelet-európai újságíróknak.
Tulajdonképpen ennek a szemináriumnak a tízéves jubileumi találkozójára mentünk Petivel. (Ő tavaly volt ugyanezen a szemináriumon.) A találkozót azért időzítették erre az időpontra, mert minden évben május elején van a Medientreffpunkt Mitteldeutschland, Sachsen, Sachsen-Anhalt és Thüringen egyik legfontosabb médiakonferenciája. Az idén Kelet-Európa volt a fő téma, több orosz, cseh, lengyel, és balti vendéggel. Magyarországról Hans Kaisert hívták meg, a Konrad Adenauer Stiftung budapesti irodájának vezetőjét, aki már évek óta Budapesten él. Természetesen a médiatörvény is szóva került, mint szinte minden médiakonferencián és találkozón. (Az első hónapban, amikor még a Berliner Journalisten Schuléban minden nap óráink voltak, szinte alig akadt olyan előadó, aki ne kérdezett volna az "ungarisches Mediengesetzről"...)
A legjobb azonban talán nem is maga a konferencia, hanem a csapat volt. Igaz, rosszabbak voltunk, mint a gyerekek, sok gondot okozva ezzel Ulinak, aki azért volt felelős, hogy mindenhol időben ott legyünk, de talán azért ő is jó szívvel gondol vissza erre az időre. Ahogy én is :-)
Íme a videoblogom egyik utolsó videója, Lipcséből:
Hát eljött ez is. Amikor megérkeztem Berlinbe, három hónap hosszú időnek tűnt. Ma pedig egy pillanatnak, ami gyorsan elszállt.
Már csak egy hetem maradt. Az ösztöndíj elején még listákat írtam magamnak, hogy mi az, amit feltétlenül szeretnék megnézni Berlinben, mi az, ami kihagyhatatlan. Sajnos nem sikerült mindet teljesíteni, mindet "kipipálni", de most már nincs is meg bennem az a "teljesítési kényszer", ami az elején még megvolt. Mert igaz, hogy sok programpont kimaradt. Helyette azonban ezer más olyan lehetőség, olyan pillanat, olyan élmény adódott, amire még csak nem is számítottam.
Ez fog hiányozni. Berlin a maga liberalizmusával, szabadságával (de nem szabadossággal!),
hogy amikor a bringával a kereszteződésben a zöldre várok, akkor nem egyedül vagyok, hanem vagyunk legalább tízen (még éjszaka is, sőt akkor van, hogy még többen...),
hogy a homoszexuális párok meg merik egymást csókolni az utcán,
hogy az emberek mernek öltözködni, nem félnek attól, hogy megszólják őket,
hogy lehet sörözni az U-Bahnon, S-Bahnon meg az összes tömegközlekedési eszközön,
hogy éjszaka "zenél" a metró, meg hogy péntek-szombat-vasárnap egész éjjel megszakítás nélkül jár,
hogy éjfélkor kezdődnek a partik, és lehet akár reggel 10-ig is bulizni, majd már világosban hazabringázni,
2011.05.28., már szombat, 6 óra 16 perc
hogy borzasztó a kávé, de iszonyat finom minden péksüti és sütemény,
hogy minden sarkon lehet törököt, arabot, indiait, ázsiait meg Currywurstot enni,
hogy mindenhol lehet külföldi szót hallani, és nem néznek ki a metróból, ha idegen nyelven beszélsz,
hogy mindent rövidítenek, BVG, StVO, HWS, FKK, WE, TAZ, BZ és társai...,
hogy "Na jaaaaaaaaa" és hogy "Gennnauuuuuuuu",
hogy vasárnap este együtt nézzük a Tatortot a Schliemannstrassén,
hogy mindenhol lehet jó sört inni (Hefét és Kristallt is!),
hogy a bolhapiacokon a fejvakarón át a Marx Tőkéjéig mindent lehet kapni,
hogy a város tele van designer boltokkal, ahol egyedi cuccokat lehet vásárolni,
és hogy a város tele van németekkel, akik ugyan néha hangosak, néha erőszakosak, néha túl kövérek, és néha tudnak gusztustalanok is lenni, de alapvetően egy olyan kulturált nép, aki tud sorban állni tolakodás nélkül, aki bocsánatot tud kérni, ha rálépett valaki lábára, aki kérés nélkül odaadja a kolduló Flaschensammlernak a Pfandflaschét, csak mert látja, hogy jön, és zörög a táskája a sok üvegtől..., aki tud enni-inni és aki szeret élni, és akiktől olyan Berlin, amilyen.
No, ez fog hiányozni. És még sok minden és mindenki más, de minden azért nem lehet felsorolni.
A hétvégén a Balti-tengernél jártunk, Németország legnagyobb szigetén, Rügenen. Stralsund, Prora, Binz és a krétasziklák. Csodaszép volt. Videó hamarosan.
Előtte azonban még egy otthon éppen nagyon aktuális témáról forgattam, Peti segítségével (aki az éjszakai műszak ellenére is bevállalta a forgatást - ezer hála még egyszer....)
Szóval ez az aktuális téma a korkedvezményes nyugdíj. Németországban is van ilyen, csak másképp működik. Hogy pontosan hogyan is, az a videóban (tessék mindkét anyagot megnézni, mert a Vogyi és a Tudós Ági anyagában látható németországi képeket és interjúkat is mi csináltuk!)
Ismét a szerkesztöségböl írok, szóval nem a helyesírásom drasztikus visszafejlödéséröl van szó, mielött meg valaki félreértené....
Egyre több idöt töltök itt, eleinte nem szerettem, mert messze van, mert semmit sem csinalhattam, de tulajdonkeppen a masik ket ösztöndijas tévés ujsagiróhoz kepest szerencsesnek mondhatom magm. Igaz, napi egy ora oda es egy ora vissza Potsdam, megis szeretek itt lenni, jo a hangulat, kikerik a velemenyem, egyenrangu (!) felkent tekintenek ram, es csinalhatok önallo anyagokat. :-)
Also: folytatódik a "pótoljuk-be-mi-történt-még-márciusban" sorozatom.
A hónap egyik utolsó közös programja volt, hogy elutaztunk a német-lengyel-cseh határhoz, azaz a Dreiländereckhez, Sachsenba. Már maga az utazás is felejthetetlen volt, tulajdonkeppen a repülöt es a hajót leszámítva minden utazási eszközt kipróbáltunk: elöször vonat, majd megint vonat, majd busz, majd taxi. Igy értünk oda Marienthalba, a kolostorba, ahol az elsö napot eltöltöttük, és ahol éjszakáztunk.
A kirándulás elsödleges célja az volt, hogy kicsit többet megtudjunk arról, mi van/volt/lesz május 1-je után. A németek az idén szinte mágikus dátumként kezelték május 1-jét, amikor is beköszöntött az ún. "Freizügigkeit", az "Arbeitsmarkteröffnung", amely után a 2004-ben az unióhoz csatlakozott országok állampolgárai könnyebben vállalhatnak munkát Németországban. Eddig ugyanis, ha valaki magyarként pályázott valamilyen állásra, szüksége volt egy bizonyos "Arbeitsmarktprüfungra". Ez pedig annyit jelent, hogy a munkáltatónak, mielött alkalmazta volna a magyar állampolgárt, ellenöriznie kellett, hogy valóban nincs-e olyan német állampolgár, aki alkalmas lenne a munkára. Azaz a németek minden esetben elsöbbséget élveztek. Ez a "vizsgálat" azonban sokszor hetekig, vagy hónapokig tartott.(Több munkaadó idöhúzásként is használta, hátha idöközben talál "jobb" munkaeröt.)
A németek nagy félelemmel, a csehek, de leginkább a lengyelek pedig nagy reményekkel várták ezt a napot. No, ezért mentünk a Dreiländereckhez, hogy megtapasztalhassuk minden oldalról a várakozásokat és a félelmeket. (No meg hogy új német szakszavakat tanuljunk az árvízi védekezésről, "kedves kis történeteket" a neonácikról és megnézzük, hány lakás is áll üresen Görlitz/Zgorzelec-ben. Egy város, amelynek egyik fele Németország, a másik pedig Lengyelország. Ahol olcsó a cigi. A fiúk jól be is vásároltak.)
Szóval zurück zur Arbeitsmarkteröffnung:
A német oldal: 20-30 ezer lengyelre számítottak, elsősorban fizikai munkásokra. Pedig orvosból kéne sok, a német orvosok közül ugyanis aki csak teheti, külföldre megy, elsősorban Skandináviába.
A lengyel oldal: a felmérések szerint legalább 400 ezren tervezik, hogy Németországba mennek dolgozni. A legnagyobb probléma a nyelvtudás: kevesen beszélnek németül. (Erre jó példa Beelitz is, a spárgaföldeken és az üzem szinte csak lengyelek dolgoznak, többségük azonban nem beszél németül, így minden ki van írva lengyelül is, és a csapat vezetője is lengyel, mindig az, aki a legjobban beszél németül ...)
A cseh oldal: több mint 700 céget kérdeztek meg Szászországban, hogy várják-e a külföldi munkavállalókat. Hát nem nagyon...
A roham valóban elmaradt. Május 1-je nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Vicces volt, ahogy a csoportunk valamennyi tagja - már a szerkesztőségekben dolgozva - május 1-je után Németországba érkezett kelet-európaiakat keresett. Facebookon, ismerősöknél, mindenhol. Petr (Csehországból) és Toms (Lettországból) még Zittauba is elutaztak egy állásbörzére, hogy ott majd találnak olyanokat, akik május 1-je után szeretnének munkát vállalni Németországban. Hát nem találtak.
Így múlt el a "dicsőséges" május 1-je az Úr 2011. esztendejében, Németországban.
Az elsö olyan anyag, amit én szerveztem, én foglaltam a Kamerateamet, a Schnittplatzot,egyedül mentem ki forgatni, egyedül irtam a szöveget, es masik riporter nelkül vagtam is.
Szóval ez most már tényleg az elsö német anyagom, amit narrálhattam, amiben úgy érzem, valamit sikerült mutatni magamból.
Az ötlet, hogy valamit magyar szemszögböl mutassak be, tulajdonképpen Timtöl jött, az egyik RBB-riportertöl, akivel kimentem forgatni, amikor a werderi Baumblütenfest (ez egy gyümölcsbor-fesztivál) elökészületeiröl készített anyagot. A fesztivál kapcsán ugrott be neki, hogy érdekes lenne, ha ezt az anyagot én csinálnám, mert öt például nagyon érdekelné, hogy mi az, ami számomra, egy magyar számára érdekes egy ilyen tipikus német fesztiválban. Így a nézök az akcentusomat is el tudják fogadni, es egy uj nézöpontot, új formátumot jelenthet a Brandenburg Aktuell számára is, hiszen korábban még nem csináltak ilyet. Az ötlet nekem is tetszett, ugyhogy miután visszajöttem Lipcséböl, a Medientreffpunkt Mitteldeutschlandról (ez egy tök jó médiakonferencia minden évben Lipcsében, amit az MDR és az S-WOK szervez), szóval miutan visszajöttem, odamentem Frau Wichmannhoz, aki itt az Atyaúristen (de tenyleg, en is ugy szeretnek egy ilyen fönököt, akit szakmailag mindenki elismer, es tenyleg adnak a szavar, söt tartanak töle....)
Szóval odamentem Frau Wichmannhoz, és elöálltam az ötlettel, es tulajdonkeppen nagyon tetszett neki. Elöször Wibkéhez irányított, akivel aztán együtt csináltuk az EU-s támogátosokról szóló anyagot Neuruppinban. Az azért nem teljesen az én témám volt. Még azt sem tudtam, hogy Magyarország mennyi pénzt kap az uniótól 2013-ig, nem ám, hogy Brandenburg mennyit....
De aztán beleástam magam, és csináltunk egyjópofa anyagot, igaz sajnos nem olvashattam fel, es azert az anyag nagy reszet Wibke csinalta tulajdonképpen. Töle jött az ötlet is, hogy pont Neuruppin es hogy pont ezek az interjualanyok...
A Spargelfest viszont már az enyém. Es amikor a Brandenburg Aktuell Facebook-oldalán azt a dicséretet kapom, hogy jobb volt, mint a Tatort, azert.... szóval ennél nagyobbat nem tudok elképzelni Németországban :-)
Az operatörrel nagyon nagy szerencsém volt. Egyszer már forgattunk együtt, amikor Annette készitett anyagot a Beelitzer Spargelröl. Frank (igy hívjak az operatört) mondta is, hogy mindig örül neki, ha velem forgat, mert akkor mindig spárgát kap ajándékba :-)
Szóval Frankkal tényleg mákom volt, együttmüködö volt, tetszettek neki az ötleteim, neki is voltak ötletei, es tudtunk együtt gondolkodni. Látszott a képeken, hogy élvezte a forgatást. És ezt a többi riporter is megjegyezte: az anyag vidám és derüs. Nem tudnám megmondani, mikor csináltam ilyet utoljára otthon.... és sajnos azt sem tudom megmondani, hogy mikor fogok......
A VIDEÓ ITT, sajnos ismét csak egy hétig elérhetö:
Was finden die Deutschen an Spargel? Wozu braucht man eine Spargelpyramide, und was tut eine Spargelkönigin? Fragen, die sich nicht nur unsere ungarische Kollegin stellte, als BRANDENBURG AKTUELL sie zum Spargelfest schickte.
Denn in Ungarn und auch vielen anderen osteuropäischen Ländern wird zwar auch Spargel angebaut - aber fast ausschließlich für den Export. Essen möchte man das seltsame weiße Gemüse dort eher weniger. Ein etwas anderer Blick auf das Klaistower Spargelfest.
