2011. február végén érkeztem Berlinbe. Egy ösztöndíjat nyertem: Medien-Mittler zwischen den Völkern. Három hónapot leszek itt, és ezalatt szeretném megosztani a mindenkivel azt amit látok, tapasztalok, fontosnak tartok. Előre leszögezem: szubjektív leszek. De megpróbálom magyar szemmel nézni, hogy milyen is egy igazi Berliner. És itt most nem(csak) a fánkra gondolok.
A németek nagyon komolyan veszik a történelmüket. És nagyon komolyan veszik azt is, hogy ezt másoknak is megmutassák. Így természetesen az ösztöndíjprogram szervezői sem feledkeztek meg arról, hogy a német történelem több jelentős mozzanatát is bemutassák nekünk, és a történelmi helyekre is elvigyenek bennünket.
Wannsee tulajdonképpen Berlin egyik külvárosi kerülete, a tóról nevezték el, amely mellett fekszik. Az egész kerület nagyon festői, és nemcsak a tó miatt. Az utcák tele vannak villákkal és kis palotákkal, egyes részeken hétvégi házakkal.
Az egyik villában tartották 1942. január 20-án SS- vezetők azt a konferenciát, amely azóta Wannsee-konferencia néven vonult be a történelembe.
Clemensék tárlatvezetést is kértek nekünk. A nő, aki vezetett bennünket, nagyon ügyes volt. Látszott rajta, hogy nemcsak a munkája, hanem a szenvedélye is ez a téma. Tömören, egyszerűen és érthetően foglalta össze azt a komplex témát, amelyről a kiállítás is szól: mi vezetett a Wannsee-konferenciához, hogy alakulhatott ki ez az erps zsidógyűlölet a németekben, és mi lett mindennek a következménye. Szerintem tárlatvezetés nélkül az egész nem is ért volna semmit. A kiállítás ugyanis önmagában elég kevés. Mindig pont a legérdekesebb képek voltak a legkisebbek, a szövegek hol túl hosszúak, hol pedig túl rövidek.
A helynek mégis megvan a maga szelleme. És a maga disszonanciája. Kívülről ékszerdoboz, belül pedig a súlyos múlt. Egy konferencia, amely mindössze negyven percig tartott, mégis csaknem 11 millió zsidó származású európai polgár "megsemmisítését" tűzte ki a háború céljául.
Nemzeti ünnepünket, március 15-ét az idén Stuttgartban ünnepelhettem. Még a kokárdámat is direkt elhoztam magammal Németországba, mert - gondoltam - itt végre úgy érezhetem, nem kezdik el találgatni a "hovatartozásomat" (mármint politikailag), ha kitűzöm. Hát tévedtem... Clemens (a program egyik vezetője) már kora reggel azzal köszöntött a reptéren, hogy "nahát, azt hittem ezt csak a szélsőjobbosok hordják nálatok". Na kösz. Ennyit a semleges, nemzeti, közös ünnepről.
Nagyon korán kellett kelni, mindenki nagyon álmos volt, és mindenkinek nagyon fájt több mint 3 eurót fizetni egy automatás kávéért, mégis szinte mindenki kifizette. (A reptereken itt is nagyon drága az étel és az ital.) Alig egy óra volt az út Stuttgartban. A repülőről leszállva egyből a minisztériumba mehettünk, ahol legalább volt kávé. (Szerintem életemben nem ittam annyi kávét, mint ebben a két napban....)
Stuttgart egy kicsit olyan, mint Budapest. Van egy sík része, és van egy dimbes-dombos is, amely tele van emelkedőkkel és lépcsőkkel. Mi leginkább ez utóbbi részben voltunk - a magas sarkú cipőt hordó lányok nagy örömére. Merthogy elegánsnak kellett lenni. Nagyon elegánsnak. Ez a két nap színtiszta protokoll, hogy úgy mondjam "pofavizit" volt. Persze ez nem panaszkodás akar lenni. Teljesen érthető a dolog: Robert Bosch, aki a ma már világhírű multit, a Bosch-t alapította, itt élt, első gyárát is itt építette. Majd utódai itt alapították a Robert Bosch Stiftungot, amely most a mi ösztöndíjunkat is fizeti. Ebben a két napban a Bosch központját látogattuk meg. Több előadást is hallottunk Robert Bosch életéről, elhivatottságáról és az alapítvány működéséről is. A Robert Bosch Stiftung a Medien-Mittler ösztöndíjon, azaz a mi ösztöndíjunkon kívül egyébként számtalan más programot is támogat, valamint szervez. Tudományos és művészeti projekteket, ösztöndíjakat egyaránt. Több mint 60 millió eurót fordítanak erre évente.
Forrás: www.bosch.com
Ami a leginkább meglepő volt, hogy mennyire fontos számukra az a szellemiség, amit Robert Bosch kézirataiban az utókorra hagyott. Arról, hogy hogyan kell támogatni a fiatalokat, hogyan kell elősegíteni a fejlődést. És amikor már a harmadik ember is erről beszélt, akkor már nemcsak kamuszövegnek tűnt. Nekik ez tényleg irányt mutat.
Bosch egyébként nemcsak egy gyárat, hanem egy kórházat is alapított Stuttgartban. Ezt most is az alapítvány tartja fent (részben). Itt is jártunk. A magyar kórházakhoz inkább nem is hasonlítanám (a videó úgyis magáért beszél), ami azonban tényleg nagyon érdekes és inspiráló volt, az a kórház hozzáállása a művészeti projektekhez. A kórháznak ugyanis van egy saját művészettörténésze, akinek csak az a dolga, hogy újabb és újabb művészeti projekteket álmodjon meg a kórházba, pályázatot írjon ki rájuk, megszervezze a bíráló bizottságot, megtalálja a megfelelő művészt vagy művészeket, majd koordinálja a megvalósítást. Az egyik műtét utáni lábadozóban például a plafonra vannak festve különböző növényi motívumok, hogy aki a műtét után felébred, ez a megnyugtató kép fogadja, ne az üres fehér plafon. A lifteknél pedig színes felíratok, különböző nyelven megírt szövegek fogadják a látogatókat és a betegeket egyaránt. Külön gondoltak a Németországban élő török, orosz és lengyel kisebbségre is. A németen és az angolon kívül ezeken a nyelveken is felfestették a falra például azt, hogy jobbulást.
A külön fürdővel, étkezővel és nappalival ellátott betegszobák pedig nagyobbak voltak, mint a lakásom. De a sima szobák is sokkal kulturáltabbak voltak, mint otthon. Ebben a kórházban például csak egyágyas szobákat láttunk. A betegek tehát nem panaszkodhatnak - az orvosok viszont igen. Sem a fizetéssel, sem a túlórapénzekkel, sem pedig a beosztásokkal nincsenek megelégedve. A legtöbb német orvos ezért inkább Skandináviában vagy Nagy-Britanniában próbál elhelyezkedni. Helyükre pedig a román és a lengyel orvosok jönnek elsősorban. Az elvándorlás nagyon nagy. Ápolókból is állandó a hiány. A kórház szóvivője azt mondta, azt remélik, talán a május 1-i munkaerőpiaci nyitás után javul a helyzet. Ezután ugyanis még könnyebb lesz munkát vállalni Németországban az uniós állampolgároknak.
Külföldi munkavállalóból most is sok van Németországban. Egyetlen német taxissal sem találkoztunk például, pedig a két nap alatt szinte csak ezzel hordtak bennünket ide-oda. Volt török, izraeli és lengyel sofőrünk is. És mindegyikük nagyon beszédes volt :-)
Ha valaki most Stuttgartban jár egy dolgot semmiképp sem szabad kihagynia: a Stuttgart 21 sátorvárost. A pályaudvar mellett már tavaly nyár óta több százan sátoroznak. Így tüntetnek az ún. Stuttgart 21 ellen. Ez egy olyan közlekedésfejlesztési projekt, amely Stuttgart vasútállomásából "Kopfbahnhof", azaz fejpályaudvar helyett "Durchgangsbahnhofot", azaz átmenő pályaudvart csinálna. Ezzel jelentősen felgyorsítaná a vasúti közlekedést például Budapest (!) és Párizs között is, Wendlingen és Ulm között ugyanis ezzel az átmenő pályaudvarral egy nagysebességű vasútvonalat lehetne létrehozni. Csakhogy: ehhez a felszín feletti síneket a föld alá kéne vinni Stuttgartban, amihez viszont ásni-fúrni kell pont ott, ahol a Schlosspark több száz éves fái vannak. Ezeket a fákat őrzik most a sátorlakók.
De nemcsak fákat őrzik. A stuttgartiak egy része szerint a beruházás túl sokba kerül, és nem tisztázott, hogy egyáltalán megtérülne-e valaha. A projekt ugyanis csaknem 10 milliárd eurós tétel. No, nem mintha Baden-Württembergnek, Németország egyik leggazdagabb tartományának ne lenne erre pénze. De van. A tervek már 1994-ben elkészültek, tavaly (2010) februárban pedig az építkezést is elkezdték.
Vasárnap (03.27-én) lesznek a választások ebben a tartományban. Az eredmény a Stuttgart 21 sorsát is eldöntheti. Két jelölttel is találkoztunk ebben a két napban, egyikük a zöldektől, másikuk pedig a konzervatív CDU/CSU-tól érkezett. A CDU/CSU a Stuttgart 21 mellett, a zöldpárt pedig a projekt ellen van. Képviselőjük azt mondta, ha megnyerik a választásokat, népszavazást tartanak arról, hogy folytassák-e az építkezést. Ha az itt élők többsége nemmel szavaz majd, akkor nem átépítik, csak felújítják az állomást. Azaz minden marad fent, innen a jelszó is: Stuttgart K21, OBEN BLEIBEN!
A két nehéz nap között pedig volt egy éjszakánk, amikor kinyittattuk az étterem zongoráját, és egymásra találtak a posztszovjet testvérek. Részletek a videóban :-)
A hét elején Stuttgartban voltunk, internet és laptop nélkül, ezért nem jelentkeztem eddig. Ott lakott ugyanis Robert Bosch, aki az ottani gyárat, majd az alapítványt is létrehozta. Ettől az alapítványtól kapjuk most az ösztöndíjunkat. Nem is keveset. Szóval két nap színtiszta pofavizit volt. Sem a Mercedes Múzeumot, sem a Galériát nem láttam. A városon konkrétan csak átrohantunk egy "őslakossal", aki egy percet sem hagyott a fénykép- és videókészítésre. Én azért megpróbáltam. Eredmény később, amint kialszom magam :-)
Ma a Bundestagban voltunk. Alig egy órája értem haza (19:54 van), mikor eljöttem, még mindig vitáztak a képviselők. Elsősorban az atomenergiáról, a japán katasztrófa kapcsán. Németországban mindig is kényes téma volt az atomenergia. Gondoljunk csak az atomvonatra, hogy hányan tüntettek ellene....
De politikai szinten is mindig kényes kérdés volt. Kampánytéma, hogy építünk-e még atomerőművet, mikor kapcsoljuk le a régieket, meg szabad-e hosszabbítani a működési idejüket. Németországban 21 atomerőmű van. A japán katasztrófa után hetet (a hét legrégebbit) lekapcsolták (most azt mondják, ideiglenesen, a nyolcadik leállításáról ma vitáztak). Merkel ma mégis azt mondta, hogy szerinte ez nem végleges megoldás. Az atomenergiára szükség van, és a német atomerőművek a világ legbiztonságosabb erőművei közé tartoznak. Egy, a japánihoz hasonló katasztrófa amúgy sem fordulhat elő Németországban, már a földrajzi adottságok miatt sem. Minden párt hozzászólt a témához. Steinmeier (SPD) beszédét mi is végighallgattuk a sajtótribünről. Utána minden médium vele csinált interjút.
Mert ez a téma már a katasztrófa utáni második napon a címlapokon volt. Hogy most akkor mi lesz a német atomerőművekkel. Számomra, aki egy olyan országból érkeztem ide, ahol csak egy atomerőmű van, és ahol sem az atomszeméttel, sem pedig az esetleges veszélyforrásokkal nem foglalkozik senki sem, egyszerűen megdöbbentő, hogy a német politika (és a kommentárokból úgy tűnik, hogy a német társadalom is) hogyan reagált a japán katasztrófára.
A magyar média a Japánban élő magyarokkal, szemtanúkkal, eltűntekkel volt elfoglalva. Itt nem. Az SPD azonnal egy olyan törvény elfogadását javasolta, amely az összes német atomerőmű azonnali leállítását mondaná ki. Merkel ezt elutasította. A CDU/CSU az atomenergia mellett, az SPD pedig ellene. Így van ez a politikában. Lehet választani, melyik oldal tetszik. Sokak szerint a március 27-i baden-württembergi választást is ezért fogja elveszíteni a CDU. (No meg persze a Stuttgart 21 miatt.) Pedig ott már lassan 57 éve vannak hatalmon.
A Bundestagba bejutni egyébként korántsem olyan könnyű, mint korábban. Lassan két hónapja van úgy körbezárva az épület, mint nálunk 2006-ban a Parlament volt. Terrorveszély miatt. Mindenhol rendőrök állnak, ellenőrzik, ki vagy, és honnan jöttél. Mondjuk bennünket nem zaklattak annyira, mert piros kitűzőnk volt, ami csak a sajtónak jár.
Ezzel szabadon mozoghattunk, beülhettünk a sajtótribünre, és átmehettünk az alagúton keresztül a képviselői irodaházba is. Sőt a Fraktionsebenére is érvényes volt. Szóval mindenhová :-) Még a kupolába is bejutottunk, igaz a bácsi kacsintott, amikor megmutattuk a kártyánkat, mondta, hogy elvileg nem lenne szabad itt lennünk. Sokat sajnos nem is láttunk Berlinből, mert most nagyon esik, és ködös az idő. De nem baj, így már ilyennek is láttam Berlint, nemcsak napfényben és hőségben.
Tulajdonképpen az egészet a Deutsche Bahnnak köszönhetem. Beeskow-ba mentünk volna (megnézni a CO2-tárolót, amely ellen annyian tiltakoztak ott). De a mozdonyvezetők sztrájkja miatt meghiúsult a kirándulás. Ezért inkább elmentünk az ITB-re. Az Internationale Tourismus-Börse állítólag a világ legnagyobb turisztikai kiállítása. Több mint 180 országból csaknem 11 ezer kiállító volt itt keddtől vasárnap estig. Elfoglalták az egész Messegeländét.
Zorival (lakótársammal) már hétfőn akkreditáltattuk magunkat, mert neki már kedden ott kellett lennie egy Bulgáriáról szóló sajtótájékoztatón. Akkor még csak az épülő pavilonokat láttuk. Óriási csarnokok tele állványokkal és plakátokkal.
Az idén elvileg Lengyelország volt a díszvendég. Azonban most először Egyiptom is egy külön, 2300 négyzetméteres csarnokot kapott, nemcsak egy pavilont. Az egyiptomi kormány itt mutatta be azt az új marketingkampányt, amellyel megpróbálják visszacsalogatni a turistákat az országba. A sajtótájékoztatón tulajdonképpen csak a sztrájknak köszönhetően tudtunk részt venni. Több száz újságíró volt kíváncsi arra, mit mond a turisztikai miniszter. Ott volt minden nagyobb médium. Azonban az elvárásokhoz képest nem hangzott el túl sok konkrétum. Annyit azért sikerült kihúzni a miniszterből, hogy eddig egymilliárd forintos veszteséget szenvedett az iparág. Az árak pedig még soha nem voltak ilyen alacsonyak. Az egyik tour operator azt mondta, egyes utak feleannyiba kerülnek, mint egy éve.
A líbiai stand pedig szinte teljesen üres volt. Három Németországban tanuló líbiai diák ült csak ott. Az egyikükkel sikerült interjút is csinálnom. Szerinte semmi nem változott még az országban azokon a területeken sem, amelyek már szabadok. De azt reméli, ha sikerül legyőzni Kadhafit, már minden más lesz.
A japán standot vasárnap bezárták. Pedig a szombati Berliner Zeitungban még azt nyilatkozták, hogy az semmit nem javít a helyzeten, ha ők most nem dolgoznak, és mutatják be, milyen szép országban is élnek.
A magyar standra kifejezetten büszke voltam. Volt kürtőskalács, borkóstoló és volt tematikája az egésznek. A víz köré épült minden. Voltak wellness- és gyógyszállodák, a Balatont reklámozták, a magyar termálfürdőket, és volt egy Zsolnay-kút is, amiből elvileg magyar gyógyvíz folyt. Ezt bárki megkóstolhatta.
Este pedig cseh parti volt, ahol degeszre ettük magunkat :-) És sok Pilsnert ittunk :-)
A Messe egyébként óriási, a közepén egy nagy kerttel, és egy Rundfunkturmmal. A bejárat pedig olyan, mint egy palota. Berlini medvékkel :-)
Elmentünk bulizni tegnap. Hát elég abszurd volt. Először is a sor: csaknem egy órát álltunk sorba, mire bejutottunk Kreuzberg (elvileg) egyik legmenőbb helyére, a Lidóba. Emellett a zene is abszurd volt: huszonéves berlini fiatalok úgy táncoltak a nálunk lagzi-mulatós-cigányzene kategóriába eső zenére, mint máshol az R&B-ra vagy a technóra. Tegnap ugyanis Balkanbeats est volt. Na jó, volt néhány Goran Bregovic is, de amúgy tényleg lagzi alapra nyomott ugrálás volt egész este. Megdöbbentő volt. Na jó, tudom, hogy ezeknek a berlini fiataloknak semmit nem jelent ez a zene, ez nekik nem "mulatós" meg nem gáz, sőt egyenesen trendi, ahogy észrevettem.
A bulik itt egyébként 11 előtt el sem kezdődnek. A berliniek azt mondják, éjfél előtt nem érdemes elindulni. A szórakozóhelyek ilyenkor még csaknem üresek. Úgy két-három óra körül telnek meg, és hét-nyolc óra körül ürülnek ki. A török gyorsétkezdék már teljesen rátelepültek erre az "iparágra". Egész éjjel nyitva vannak, kínálják a Dönert meg a Kebabot. A villamos, az U-Bahn és az S-Bahn is egész éjjel jár pénteken és szombaton. A kocsik mindig tele vannak, és az utcák is. Ilyenkor nagy élet van mindenhol.
Előző hétvégén a Soda Clubban voltunk. Ez a Lidónál jóval trendibb hely. Míg a Lido alternatív, addig a Sodát inkább a budapesti Rióhoz hasonlítanám. Még a zene is hasonló. Ide a gazdagabb berlini fiatalok járnak. Annyit a javára lehet írni a helynek, hogy lányoknak ingyenes a belépés hajnali egyig, és három 2,5 eurónyi itlakupont kapnak (a rövidek mind 2,5 euróba kerültek, gondolom erre "méretezték" őket). No, itt már nemcsak egy terem volt, hanem négy, volt Silent Disso is, ami nagyon viccesen nézett ki kívülről.
A legjobb zenék a dohányzó részlegben voltak. Mert ami a legfontosabb: itt nem lehet mindenhol dohányozni. Nincsenek kitiltva dohányosok (mint azt nálunk tervezik) csak van egy terem, ahol dohányozva is lehet táncolni, a többi háromban pedig nem lehet dohányozni. Mégis tele volt mindegyik. Aki rá akart gyújtani, az átugrott öt percre a dohányzó terembe, majd visszatért. Mert ÍGY is lehet szórakozni. (A Lidóban egy külön sátra volt a dohányzóknak, igaz zene nélkül. Aki tánctéren rágyújtott, ahhoz rögtön odament a biztonsági ember, hogy azonnal oltsa el a cigit, vagy menjen ki. Volt, hogy azok mentek oda a biztonsági őrhöz, akik észrevették, hogy valaki rágyújtott.)
A Soda egyébként írtó jó helyen van, az ún. Kulturbrauerei-ban. Az épületegyüttes 1842 és 1967 között sörfőzdeként működött. Most már műemlék, számos mozi, étterem, kávézó és klub van itt. Nyáron szabadtéri koncerteket is tartanak a belső udvarban. Hatalmas, de nagyon jó hely. Valami olyasmi, amit az óbudai gázgyárból kellene csinálni. Sőt, nem valami olyasmi, hanem pont olyan. Csak itt nem vitatkoztak rajta évtizedeket, hanem megcsinálták. Na, ez a Kulturbrauerei.
Tegnap a Lido előtt egyébként egy kreuzbergi kiskocsmában voltunk. Ami pont úgy volt berendezve, mint egy lakás. A pincehelyiségbe a lejárat például egy szekrényajtó volt (először meg is ijedtem, amikor megláttam, hogy jön ki valaki a szekrényből...). Tegnap jazz koncert volt itt. Egy fiatal német lány énekelt zongorakísérettel. Elsősorban Gershwint. Zseniális volt. Berlin egyébként tele van ilyen helyekkel. Kis eldugott kocsmákkal, kávézókkal. Ha az ember elindul eltévedni, és meglát egy ilyen helyet, csak beül, és nézi az embereket az ablakból.
A reptéren jártunk. Az épülő reptéren (még múlt héten, de csak most volt időm megvágni és feltölteni a videót). A Berlin-Brandenburg International Berlin eddigi legnagyobb reptere lesz, ha elkészül. Több mint 2000 focipálya férne el rajta. Egy egész várost építenek ide szállodával, konferenciaközponttal, üzletekkel, éttermekkel, és minden mással, ahol az ember pénzt költhet. A vasútvonalakat is meghosszabbítják, az autópálya pedig már 2008 óta kész.
A németek szerint az újraegyesítés ezzel a reptérrel lesz teljes. Eredetileg ugyanis három reptere volt a városnak: Tempelhof és Tegel Nyugat-Berliné volt. Schönefeld volt az egykori kelet-német reptér. Emellé épül most a BBI. Tempelhofot már 2008-ban bezárták, Tegelt pedig hamarosan be fogják. Így az eddigi három reptér helyett egy lenne csak, a BBI. Európa 10 legnagyobb reptere közé szeretnének bekerülni.
Nem mindenki örül az új reptérnek. Ferdi Breidbach, egykori CDU-politikus vezeti azt az egyesületet, amely az épülő reptér környéken élőkből szerveződött. Szerintük csaknem kétszázezer embert érint majd a zaj- és levegőszennyezés. Az egyesületnek nagy szerepe volt abban is, hogy a reptér építését csak 2006-ban tudták megkezdeni. Pedig az első tanulmányok és tervek már 1996-ban elkészültek. A szervezet ezeket támadta meg a bíróságon, amely végül mégis engedélyt adott az építkezésre. Az egyesület szerint azonban már a több mint tízéves tervek is azt mutatják, hogy míg a jelenlegi területen csaknem 200 ezer ember szenved majd a zaj- és levegőszennyezéstől, addig például Sperenbergnél, egy másik tervezett helyszínnél ennek csak a tizede lett volna az érintettek száma. Breidbach szerint a döntés nem szakmai, hanem politikai volt: az építkezés előtt spekulánsok vásárolták fel a területet, hogy aztán az építőnek hatszor-hétszer annyiért adhassák el.
A tervek szerint a reptér 2012 júniusában nyit. Az egyesület azonban azt mondja, addig küzdenek az építkezés ellen, amíg csak lehet. A reptér viszont csak az éjszakai repülést korlátozná, illetve útvonalakat módosítana. Helyszínt semmiképp. A szóvivő lezártnak tekinti az ügyet.
Gondolom az első kérdés, hogy mégis ki az a Thälmann. Először is: van egy ilyen park Berlinben. Méghozzá egy elég nagy. És én pont emellett lakom, az egykori Kelet-Berlinben. Másodszor Thälmann, Ernst Thälmann a KPD (Kommunistische Partei Deutschlands) főtitkára volt. Róla nevezték el ezt a parkot, és őt ábrázolja az a 14 méter magas és 15 méter széles szobor is, amely a Greifswalder-Str. mentén egy húszemeletes (vagy tíz, nem számoltam meg, de mindenesetre jó magas) ház tövében áll. Még mindig. Gondoltam, a hétvégén kiderítem, ki is ő, és mi is van ebben a parkban.
Ez volt egyébként az egyik első szobor, amit megláttam, amikor első nap megérkeztünk a lakáshoz. Mi ugyanis az utca másik oldalán lakunk, a parkkal szemben. Nem is park ez, inkább város a városban. Egy szocialista mintaprojekt az egykori gázgyár területén. Miután ugyanis a gáz előállítását modernizálták, és már nem volt szükség a gázgyárra, hát ledózerolták, és építettek a helyére jó pár tíz-húszemeletes panelházat, egy uszodát, egy planetáriumot, üzleteket, játszótereket és kocsmákat is. Azóta mintegy négyezer ember lakik itt. De legalább meghagytak egy-két egykori gázgyár-épületet, ahol most galéria, alternatív színház és egy kulturális központ, a WABE is működik.
A WABE a gázgyár szabályozó központja volt egykor, éppen az idén 25 éve kulturális központ. Amikor ott jártam, a Weißensee-i Bartók Béla (!) Zeneiskola koncertje volt. Hát ott is ragadtam vagy két órácskára.... Visszatérve a gázgyárhoz: 1873- 1981-ig működött, majd miután megszületett a "szocialista mintalakópark" ötlete, sokan sokféleképpen próbálták megakadályozni, hogy a gyár összes, már használaton kívüli, műemlék jellegű épületet felrobbantsák. Kettőt sikerült megmenteni. A WABE-t és még egyet, ahol most a Theater unterm Dach és a Galerie Parterre is van. Amúgy a több mint 25 hektáron 1987 (!)-ben létrehozták az Ernst-Thälmann-Parkot.
A már fent említett szoborral. Amiről egyébként azt hittem, hogy Lenint ábrázolja. És mint kiderült, nemcsak én. Sok berlinit is Leninre emlékeztet Thälmann ábrázolása. Ezért nevezik a szobrot Lehmann-nak. Hát így lett Thälmann-ból Lehmann. A szobor egyébként nemcsak óriási, hanem nagyon értékes is. Ugyanis szinte tiszta bronz. Állítólag több mint 50 tonnát nyom, és annyi bronz van benne, amit az egykori DDR-ben egy év alatt tudtak csak kitermelni. A berliniek azt mondják, 1986-ban, amikor a szobrot öntötték, minden más szobrásznak tilos volt bronzot használnia. Mert egyszerűen elfogyott. A '90-es években többször is felvetődött, hogy a szobrot le kéne bontani, a parkot pedig átnevezni. A lakók azonban egy 1997-es népszavazáson úgy döntöttek maradjon a név, a szobrot pedig 1995-ben műemléknek nyilvánították. 2000-ben még egy szövetség is alakult Aktionsbündnis Thälmann-Denkmal névvel pártok és civil egyesületek között azért, hogy a szobor helyzete rendeződjön, mindig tiszta legyen, és senki ne rongálhassa. Azóta (2006-ban) a szobor tisztítását a város magára vállalta. (Úgy látszik az idén még nem jutottak el a takarításig, mert most tiszta graffiti.)
A park közepén egy planetárium is van (úgy tűnik, ez is hozzátartozott az ideális szocialista mindennapokhoz). Itt van Hörspielkino minden csütörtökön. Hangjáték csillagokkal.
De mégis miért pont Thälmann-ról neveznek el egy ekkora területet, csaknem Berlin közepén? Én például most hallottam róla először (na jó, lehet ez az én szegénységi bizonyítványom, de tényleg nem emlékszem rá, hogy középiskolában, vagy bárhol hallottam volna a nevét). Utána kellett néznem: kikötőmunkásként kezdett, így lett a munkásmozgalom tagja is. 1923-ban már ő vezette a hamburgi munkásfelkelést. Majd a KDP főtitkára lett a Weimari Köztársaság idején. Ernst Thälmann egyébként már életében is ellentmondásos politikus volt, a pártból többen is kritizálták. 1933-ban, Hitler hatalomra jutása után letartóztatták, majd 1944-ben, a buchenwaldi koncentrációs táborban meggyilkolták. Életéről több film és irodalmi alkotás is született.
Hétvégi felfedező-túra teljesítve: legalább már tudom, kinek a szobrát látom minden nap az Alex felé menet. (És találtam egy jó uszodát is.)
Video fängt um 00:33 an! / valamit sikeresen elszúrtam a feltöltésnél ismét, így a videó 00:33-nál kezdődik csak, ezért van a nagy sötétség az elején.... Remélem, harmadikra azért csak sikerül majd minden gond nélkül feltölteni ide mindent.....
De legalább már 16:9 :-)
Ma bejártuk a West Cityt. Kártyákat húztunk, így dőlt el, ki kivel dolgozik majd. Én Milenával (Bulgária) és Simionnal (Moldova) kerültem egy csapatba. És Nyugat-Berlint kaptuk.
Öt kulcsszavunk volt:
KurDamm (azaz a Kurfürstendamm, Berlin egyik legnagyobb bevásárlóutcája)
Mivel szinte mindegyik csak a rövidített formájában szerepelt a papíron (ahogy azt a berliniek használják), eleinte nem nagyon tudtuk, mi mit takar.... Aztán az S-Bahnos pénztáros néni azért segített...
A feladat az volt, hogy az ún. decoupage - technikával fedezzük fel a várost. Azaz lássuk, halljuk, szagoljuk, kóstoljuk és érintsük meg Berlint. Utána pedig tartsunk egy prezentációt erről. Azt a koncepciót találtuk ki, hogy mindenhonnan, ahol járunk, elhozunk valamit, és ezt mutatjuk be a prezentáción. Végül bevált.
Az első célpont, amit a legkönnyebben megtaláltunk, az az Erotik Museum volt. Nagyon jól kitáblázva. Amikor megláttuk az árakat, már értettük, miért kell a marketing. A legolcsóbb jegy 10 euró volt (ennyit még Drezdában, a Zwinger képtárába sem fizettem a kombijegyért). Így csak a Museum Shop-ot néztük meg. De szerintem az is elég volt. Innen egy csodás öngyújtót vittünk a prezentációra "Sex Up Your Life" felirattal.
A shop és a múzeum Beate Uhse nevét viseli. Ő volt az, aki 1962-ben, a németországi Flensburgban a világ első szexboltját megnyitotta. Uhse egyébként 1917-ben született, a harmincas években kaszkadőrpilótaként dolgozott (első és állítólag eddig egyetlen a világon), a II. világháborúban pedig a német hadsereg pilótája volt. A pletykák szerint a háború után azért kezdett bele a szexbusiness-be, hogy eltartsa a fiát. Fogamzásgátlókkal kezdett, majd kiépítette a világ első és eddigi legnagyobb szex shop-hálózatát. Budapeseten 2005-ben nyílt az első ilyen üzlet (nem tudom, még működik-e).
No, az egyik ilyen üzletet, és tulajdonképpen a hozzá tartozó múzeumot kellett megkeresnünk. Majd mentünk a templomba (jó kis váltás volt). A Kaiser-Wilhelm-Gedächtniskirchét II. Vilmos német császár építtette nagyapja, I. Vilmos emlékére. 1943-ban azonban lebombázták, egyetlen tornya maradt meg, ezt a németek szuvasfognak, azaz "hohle Zahn"-nak hívják. Sajnos most nem lehet látni, mert állványok takarják. Olyannyira, hogy mi is azt hittük, ez egy irodaház, de kiderült, hogy nem, csak egy ablakokkal teli állványzat. Három berlinit is meg kellett kérdeznünk, mire ezt kiderítettük. Mindenki kereste a templomot. És nem értették, hová tűnt. Majd jött egy bácsi, aki jót derült rajtunk, és elmagyarázta, hogy az állványzat alatt. Szóval a berliniek is csak a lábukat nézik, miközben sétálnak. Az tuti.
Szóval a megmaradt torony aljában egy Gedenkhallét hoztak létre, amely elmeséli a templom történetét, és bemutat mindent, ami maradt a templomból. A pénztáros bácsi nagyon kedves volt, és mesélt nekünk. Azt mondta, a németek számára ez a templom azért vált szimbólummá, mert meghagyták a romot, ami mindig is a háborúra, abban betöltött szerepükre, a rémtettekre és a veszteségekre emlékezteti őket. Ugyanakkor a továbblépést is jelképezi, azt, hogy az élet megy tovább, hiszen az egykori templomhajó helyére egy új templomot építettek. Ez számukra a szebb jövőt jelenti. A Gedächtniskirche egy háború elleni emlékmű. Nem azért hagyták így, és alakították emlékhellyé, mert ez a templom annyira fontos volt számukra. Hanem mert mindent jelképez, amit a II. világháború a németek számára jelenthet.
Innen mécsest vittünk a prezentációra. A templom körül egyébként egy kisebb zsibvásár volt, kínai és török árusokkal. És Currywursttal. Ezt az ételt a berliniek magukénak vallják. Jó erősen eszik, és "ohne Darm" azaz bél nélkül. Van, aki szereti. Na jó, meg lehet enni, de azért egy évre pont elég egy belőle.
Ezután mentünk a KaDeWébe. Kaufhaus des Westens: azaz a nyugat-berliniek bevásárlóközpontja. Állítólag a legnagyobb a kontinensen. Már a rendszerváltás előtt is arról volt híres, hogy nagyon drága luxustermékeket lehet itt kapni (a nyugat-német gazdaság erejét és sikerességét volt hivatott bemutatni). Nos, ez most sem változott: Dior, Channel, Louis Vitton. Száz euró alatt nem nagyon találtunk semmit. Mégis tele volt az üzlet.
Café Kranzler volt a következő állomás. Ez a Kurfürstendamm közelében van. 1835-ben nyitották meg, azóta Berlin egyik szimbóluma lett. Egy épület tetején van, messziről olyan, mint egy kilátó. Ha az embernek szerencséje van, és talál az ablak mellett, vagy a teraszon helyet, akkor szép kilátás nyílik a környékre. Pontosabban a forgalomra. Mert autóból aztán van bőven. Ebben a városrészben pedig szinte csak Mercedest, Audit és BMW-t láttunk a piros lámpánál meg a forgalomban.
Egy dolgot gyorsan leszűrtünk: ebben a városrészben élni nem lehet. Nagyon hangos, ahol nem az autóktól, ott az építkezésektől. És nagyon drága is. Hát ez volt West-Berlin. Így fedeztük fel Milenával és Simionnal. Videó hamarosan mellékelve.
Szóval igen, így indult (csak fogalmam sincs, miért csinált a 16:9-ből 4:3-at, várom az ötleteket, mit rontottam el...)
Megérkeztem, két óra késéssel ugyan, de itt voltam.
Zornitsával, bolgár lakótársammal együtt érkeztünk a kelet-berlini Prenzlauer Bergbe, hogy a fényképeken oly csodás lakásba beköltözhessünk.
Hát a valóságban nem volt oly csodás. Mellékelve a fotók. Állítólag az egyik barátjuknak adták oda egy hétvégére....
Hát rendet nem hagyott maga után, de sok piát, és 70 eurót igen. Biztos nem nekünk, de ez érdekelt bennünket akkor a legkevésbé. Legalább tudtunk miből tisztítószereket venni.
Két esténk is ráment, de most minden csillog-villog.
És egyébként tényleg nagyon jó a lakás. nagyon jó környéken, az Alex csak 15 perc vilivel. És ott van a Journalisten Schule a Berliner Zeitunggal egy épületben.
A program nagyon klassz, aludni nem nagyon fogunk, de így van ez jól. Nem ezért jöttünk.
A blogot azért indítottam, hogy megosszak Veletek mindent, amit érdekesnek tartok abból, amit látok, tapasztalok, és amiről úgy gondolom, hogy mindenkit vagy bárkit érdekelhet :-)
