Entzifferung mit 5 Sinnen - azaz meglátni, meghallani, megérezni, megkóstolni és megtapintani a "várost"

Ma bejártuk a West Cityt. Kártyákat húztunk, így dőlt el, ki kivel dolgozik majd. Én Milenával (Bulgária) és Simionnal (Moldova) kerültem egy csapatba. És Nyugat-Berlint kaptuk.

Öt kulcsszavunk volt:

• KurDamm (azaz a Kurfürstendamm, Berlin egyik legnagyobb bevásárlóutcája)
• Gedächtniskirche (Kaiser-Wilhelm-Gedächtniskirche)
• Beate Uhse (Erotik Museum)
• Café Kranzler
• KaDeWe (Kaufhaus des Westens)

Mivel szinte mindegyik csak a rövidített formájában szerepelt a papíron (ahogy azt a berliniek használják), eleinte nem nagyon tudtuk, mi mit takar.... Aztán az S-Bahnos pénztáros néni azért segített...

A feladat az volt, hogy az ún. decoupage - technikával fedezzük fel a várost. Azaz lássuk, halljuk, szagoljuk, kóstoljuk és érintsük meg Berlint. Utána pedig tartsunk egy prezentációt erről. Azt a koncepciót találtuk ki, hogy mindenhonnan, ahol járunk, elhozunk valamit, és ezt mutatjuk be a prezentáción. Végül bevált.

Az első célpont, amit a legkönnyebben megtaláltunk, az az Erotik Museum volt. Nagyon jól kitáblázva. Amikor megláttuk az árakat, már értettük, miért kell a marketing. A legolcsóbb jegy 10 euró volt (ennyit még Drezdában, a Zwinger képtárába sem fizettem a kombijegyért). Így csak a Museum Shop-ot néztük meg. De szerintem az is elég volt. Innen egy csodás öngyújtót vittünk a prezentációra "Sex Up Your Life" felirattal.

A shop és a múzeum Beate Uhse nevét viseli. Ő volt az, aki 1962-ben, a németországi Flensburgban a világ első szexboltját megnyitotta. Uhse egyébként 1917-ben született, a harmincas években kaszkadőrpilótaként dolgozott (első és állítólag eddig egyetlen a világon), a II. világháborúban pedig a német hadsereg pilótája volt. A pletykák szerint a háború után azért kezdett bele a szexbusiness-be, hogy eltartsa a fiát. Fogamzásgátlókkal kezdett, majd kiépítette a világ első és eddigi legnagyobb szex shop-hálózatát. Budapeseten 2005-ben nyílt az első ilyen üzlet (nem tudom, még működik-e).

No, az egyik ilyen üzletet, és tulajdonképpen a hozzá tartozó múzeumot kellett megkeresnünk. Majd mentünk a templomba (jó kis váltás volt). A Kaiser-Wilhelm-Gedächtniskirchét II. Vilmos német császár építtette nagyapja, I. Vilmos emlékére. 1943-ban azonban lebombázták, egyetlen tornya maradt meg, ezt a németek szuvasfognak, azaz "hohle Zahn"-nak hívják. Sajnos most nem lehet látni, mert állványok takarják. Olyannyira, hogy mi is azt hittük, ez egy irodaház, de kiderült, hogy nem, csak egy ablakokkal teli állványzat. Három berlinit is meg kellett kérdeznünk, mire ezt kiderítettük. Mindenki kereste a templomot. És nem értették, hová tűnt. Majd jött egy bácsi, aki jót derült rajtunk, és elmagyarázta, hogy az állványzat alatt. Szóval a berliniek is csak a lábukat nézik, miközben sétálnak. Az tuti.

Szóval a megmaradt torony aljában egy Gedenkhallét hoztak létre, amely elmeséli a templom történetét, és bemutat mindent, ami maradt a templomból. A pénztáros bácsi nagyon kedves volt, és mesélt nekünk. Azt mondta, a németek számára ez a templom azért vált szimbólummá, mert meghagyták a romot, ami mindig is a háborúra, abban betöltött szerepükre, a rémtettekre és a veszteségekre emlékezteti őket. Ugyanakkor a továbblépést is jelképezi, azt, hogy az élet megy tovább, hiszen az egykori templomhajó helyére egy új templomot építettek. Ez számukra a szebb jövőt jelenti. A Gedächtniskirche egy háború elleni emlékmű. Nem azért hagyták így, és alakították emlékhellyé, mert ez a templom annyira fontos volt számukra. Hanem mert mindent jelképez, amit a II. világháború a németek számára jelenthet.

Innen mécsest vittünk a prezentációra. A templom körül egyébként egy kisebb zsibvásár volt, kínai és török árusokkal. És Currywursttal. Ezt az ételt a berliniek magukénak vallják. Jó erősen eszik, és "ohne Darm" azaz bél nélkül. Van, aki szereti. Na jó, meg lehet enni, de azért egy évre pont elég egy belőle.

Ezután mentünk a KaDeWébe. Kaufhaus des Westens: azaz a nyugat-berliniek bevásárlóközpontja. Állítólag a legnagyobb a kontinensen. Már a rendszerváltás előtt is arról volt híres, hogy nagyon drága luxustermékeket lehet itt kapni (a nyugat-német gazdaság erejét és sikerességét volt hivatott bemutatni). Nos, ez most sem változott: Dior, Channel, Louis Vitton. Száz euró alatt nem nagyon találtunk semmit. Mégis tele volt az üzlet.

Café Kranzler volt a következő állomás. Ez a Kurfürstendamm közelében van. 1835-ben nyitották meg, azóta Berlin egyik szimbóluma lett. Egy épület tetején van, messziről olyan, mint egy kilátó. Ha az embernek szerencséje van, és talál az ablak mellett, vagy a teraszon helyet, akkor szép kilátás nyílik a környékre. Pontosabban a forgalomra. Mert autóból aztán van bőven. Ebben a városrészben pedig szinte csak Mercedest, Audit és BMW-t láttunk a piros lámpánál meg a forgalomban.

Egy dolgot gyorsan leszűrtünk: ebben a városrészben élni nem lehet. Nagyon hangos, ahol nem az autóktól, ott az építkezésektől. És nagyon drága is. Hát ez volt West-Berlin. Így fedeztük fel Milenával és Simionnal. Videó hamarosan mellékelve.