2011. február végén érkeztem Berlinbe. Egy ösztöndíjat nyertem: Medien-Mittler zwischen den Völkern. Három hónapot leszek itt, és ezalatt szeretném megosztani a mindenkivel azt amit látok, tapasztalok, fontosnak tartok. Előre leszögezem: szubjektív leszek. De megpróbálom magyar szemmel nézni, hogy milyen is egy igazi Berliner. És itt most nem(csak) a fánkra gondolok.
Amikor "megtaláltuk" Petr gyerekkori emlékeit Stralsundon.
Amikor átkeltünk a hídon Rügen szigetére.
Amikor Prorán végigjártuk a régi náci Kraft durch Freude "álomnyaralóit" és rábukkantunk egy művészre, aki illegálisan él ott, és akinek Bélának hívják a fiát, mert nagyon rajongója Magyarországnak és Bartók Bélának.
Amikor a parton egy kisfiú elhatározta, hogy ő tengerpart összes homokját összegyűjti a kukába.
Amikor Binzben együtt "buliztunk" a német nyugdíjasokkal, ahol a "Guantanamera" dallamára "Bratwurst und Glühwein, wo gibt's hier Bratwurst und Glühwein"-t énekelt a zenekar.
Amikor műanyag üvegből ittuk a cseh bort a tengerparton, és a második üveget egy szobor ölében hagytuk.
Amikor megtaláltuk Binz Kleinbahnhofját, ahol napközben egy kisvasút közlekedik.
Amikor Jugendherbergében éjszakáztunk úgy, hogy nem is volt tagsági igazolványunk....
Amikor bejártuk az egész Kreideküstét, és találtunk hintát a parton.
Amikor Németország legészakibb pontján csaknem szétáztunk.
Amikor egy régi postahivatalban vacsoráztunk, ahol megfigyelhettük az eklektikus lakberendezés stílusos csodáit.
Amikor egyszer csak egy komppal kellett átkelnünk hazafelé, pedig a térkép nem is jelezte.
Amikor éjjel értünk haza, és másnap munkába kellett menni, és mégis mindhárman fel voltunk töltődve.
Na, ez volt a legjobb hétvége az ösztöndíj alatt. Kösz, Bosch.
Weltnichtraucherwelttag- azaz a dohányzás elleni világnap.
Német körképet kértek tőlem, a Nappaliba. Érdekes adatokra bukkantam. A Bundesgesundheitsministerium ugyanis pont a hónap (május) elején adta ki az aktuális statisztikákat arról, hogy hányan is dohányoznak Németországban. A felnőtt lakosság csaknem 31 százaléka. A 60 év felettiek harmada több mint napi egy dobozzal szív. És a legtöbben Berlinben dohányoznak. Éppen ezért volt aktuális, hogy Berlinben vagyok. Elmentem az Alexanderplatzra, és hát nem kellett sokáig keresnem a dohányzó embereket, minden korosztályból.
A Hertie School of Governance professzorának Zori (a bolgár lakótársam), a Szimpla tulajdonosának Toms (a lett ösztöndíjas, aki statisztaként még dohányzott is nekem), a dohányzásellenes egyesületnek pedig Martin (az éppen engem meglátogató cseh ismerősöm) tartotta a mikrofont. Igazi nemzetközi együttműködés volt. Ja, és a Stand Uphoz pedig Martyna, Martin lengyel barátnője tartotta a kamerát. Szóval így készült az utolsó berlini tudósításom. (Remélem, csak egy időre az utolsó...)
Április 29. és május 6. között újra Lipcsében voltam :-)
Nosztalgikus érzés volt, két szempontból is. Először is: itt voltam Erasmus-diák 2009 tavaszi félévében (vagy ahogy itt mondják: a Sommersemesterben), valamint 2009 őszén két hetet voltam itt egy újságíró-szemináriumon, amit az S-WOK (egy újabb szép német rövidítés...) szervezett közép- és kelet-európai újságíróknak.
Tulajdonképpen ennek a szemináriumnak a tízéves jubileumi találkozójára mentünk Petivel. (Ő tavaly volt ugyanezen a szemináriumon.) A találkozót azért időzítették erre az időpontra, mert minden évben május elején van a Medientreffpunkt Mitteldeutschland, Sachsen, Sachsen-Anhalt és Thüringen egyik legfontosabb médiakonferenciája. Az idén Kelet-Európa volt a fő téma, több orosz, cseh, lengyel, és balti vendéggel. Magyarországról Hans Kaisert hívták meg, a Konrad Adenauer Stiftung budapesti irodájának vezetőjét, aki már évek óta Budapesten él. Természetesen a médiatörvény is szóva került, mint szinte minden médiakonferencián és találkozón. (Az első hónapban, amikor még a Berliner Journalisten Schuléban minden nap óráink voltak, szinte alig akadt olyan előadó, aki ne kérdezett volna az "ungarisches Mediengesetzről"...)
A legjobb azonban talán nem is maga a konferencia, hanem a csapat volt. Igaz, rosszabbak voltunk, mint a gyerekek, sok gondot okozva ezzel Ulinak, aki azért volt felelős, hogy mindenhol időben ott legyünk, de talán azért ő is jó szívvel gondol vissza erre az időre. Ahogy én is :-)
Íme a videoblogom egyik utolsó videója, Lipcséből:
Hát eljött ez is. Amikor megérkeztem Berlinbe, három hónap hosszú időnek tűnt. Ma pedig egy pillanatnak, ami gyorsan elszállt.
Már csak egy hetem maradt. Az ösztöndíj elején még listákat írtam magamnak, hogy mi az, amit feltétlenül szeretnék megnézni Berlinben, mi az, ami kihagyhatatlan. Sajnos nem sikerült mindet teljesíteni, mindet "kipipálni", de most már nincs is meg bennem az a "teljesítési kényszer", ami az elején még megvolt. Mert igaz, hogy sok programpont kimaradt. Helyette azonban ezer más olyan lehetőség, olyan pillanat, olyan élmény adódott, amire még csak nem is számítottam.
Ez fog hiányozni. Berlin a maga liberalizmusával, szabadságával (de nem szabadossággal!),
hogy amikor a bringával a kereszteződésben a zöldre várok, akkor nem egyedül vagyok, hanem vagyunk legalább tízen (még éjszaka is, sőt akkor van, hogy még többen...),
hogy a homoszexuális párok meg merik egymást csókolni az utcán,
hogy az emberek mernek öltözködni, nem félnek attól, hogy megszólják őket,
hogy lehet sörözni az U-Bahnon, S-Bahnon meg az összes tömegközlekedési eszközön,
hogy éjszaka "zenél" a metró, meg hogy péntek-szombat-vasárnap egész éjjel megszakítás nélkül jár,
hogy éjfélkor kezdődnek a partik, és lehet akár reggel 10-ig is bulizni, majd már világosban hazabringázni,
2011.05.28., már szombat, 6 óra 16 perc
hogy borzasztó a kávé, de iszonyat finom minden péksüti és sütemény,
hogy minden sarkon lehet törököt, arabot, indiait, ázsiait meg Currywurstot enni,
hogy mindenhol lehet külföldi szót hallani, és nem néznek ki a metróból, ha idegen nyelven beszélsz,
hogy mindent rövidítenek, BVG, StVO, HWS, FKK, WE, TAZ, BZ és társai...,
hogy "Na jaaaaaaaaa" és hogy "Gennnauuuuuuuu",
hogy vasárnap este együtt nézzük a Tatortot a Schliemannstrassén,
hogy mindenhol lehet jó sört inni (Hefét és Kristallt is!),
hogy a bolhapiacokon a fejvakarón át a Marx Tőkéjéig mindent lehet kapni,
hogy a város tele van designer boltokkal, ahol egyedi cuccokat lehet vásárolni,
és hogy a város tele van németekkel, akik ugyan néha hangosak, néha erőszakosak, néha túl kövérek, és néha tudnak gusztustalanok is lenni, de alapvetően egy olyan kulturált nép, aki tud sorban állni tolakodás nélkül, aki bocsánatot tud kérni, ha rálépett valaki lábára, aki kérés nélkül odaadja a kolduló Flaschensammlernak a Pfandflaschét, csak mert látja, hogy jön, és zörög a táskája a sok üvegtől..., aki tud enni-inni és aki szeret élni, és akiktől olyan Berlin, amilyen.
No, ez fog hiányozni. És még sok minden és mindenki más, de minden azért nem lehet felsorolni.
A hétvégén a Balti-tengernél jártunk, Németország legnagyobb szigetén, Rügenen. Stralsund, Prora, Binz és a krétasziklák. Csodaszép volt. Videó hamarosan.
Előtte azonban még egy otthon éppen nagyon aktuális témáról forgattam, Peti segítségével (aki az éjszakai műszak ellenére is bevállalta a forgatást - ezer hála még egyszer....)
Szóval ez az aktuális téma a korkedvezményes nyugdíj. Németországban is van ilyen, csak másképp működik. Hogy pontosan hogyan is, az a videóban (tessék mindkét anyagot megnézni, mert a Vogyi és a Tudós Ági anyagában látható németországi képeket és interjúkat is mi csináltuk!)
Ismét a szerkesztöségböl írok, szóval nem a helyesírásom drasztikus visszafejlödéséröl van szó, mielött meg valaki félreértené....
Egyre több idöt töltök itt, eleinte nem szerettem, mert messze van, mert semmit sem csinalhattam, de tulajdonkeppen a masik ket ösztöndijas tévés ujsagiróhoz kepest szerencsesnek mondhatom magm. Igaz, napi egy ora oda es egy ora vissza Potsdam, megis szeretek itt lenni, jo a hangulat, kikerik a velemenyem, egyenrangu (!) felkent tekintenek ram, es csinalhatok önallo anyagokat. :-)
Also: folytatódik a "pótoljuk-be-mi-történt-még-márciusban" sorozatom.
A hónap egyik utolsó közös programja volt, hogy elutaztunk a német-lengyel-cseh határhoz, azaz a Dreiländereckhez, Sachsenba. Már maga az utazás is felejthetetlen volt, tulajdonkeppen a repülöt es a hajót leszámítva minden utazási eszközt kipróbáltunk: elöször vonat, majd megint vonat, majd busz, majd taxi. Igy értünk oda Marienthalba, a kolostorba, ahol az elsö napot eltöltöttük, és ahol éjszakáztunk.
A kirándulás elsödleges célja az volt, hogy kicsit többet megtudjunk arról, mi van/volt/lesz május 1-je után. A németek az idén szinte mágikus dátumként kezelték május 1-jét, amikor is beköszöntött az ún. "Freizügigkeit", az "Arbeitsmarkteröffnung", amely után a 2004-ben az unióhoz csatlakozott országok állampolgárai könnyebben vállalhatnak munkát Németországban. Eddig ugyanis, ha valaki magyarként pályázott valamilyen állásra, szüksége volt egy bizonyos "Arbeitsmarktprüfungra". Ez pedig annyit jelent, hogy a munkáltatónak, mielött alkalmazta volna a magyar állampolgárt, ellenöriznie kellett, hogy valóban nincs-e olyan német állampolgár, aki alkalmas lenne a munkára. Azaz a németek minden esetben elsöbbséget élveztek. Ez a "vizsgálat" azonban sokszor hetekig, vagy hónapokig tartott.(Több munkaadó idöhúzásként is használta, hátha idöközben talál "jobb" munkaeröt.)
A németek nagy félelemmel, a csehek, de leginkább a lengyelek pedig nagy reményekkel várták ezt a napot. No, ezért mentünk a Dreiländereckhez, hogy megtapasztalhassuk minden oldalról a várakozásokat és a félelmeket. (No meg hogy új német szakszavakat tanuljunk az árvízi védekezésről, "kedves kis történeteket" a neonácikról és megnézzük, hány lakás is áll üresen Görlitz/Zgorzelec-ben. Egy város, amelynek egyik fele Németország, a másik pedig Lengyelország. Ahol olcsó a cigi. A fiúk jól be is vásároltak.)
Szóval zurück zur Arbeitsmarkteröffnung:
A német oldal: 20-30 ezer lengyelre számítottak, elsősorban fizikai munkásokra. Pedig orvosból kéne sok, a német orvosok közül ugyanis aki csak teheti, külföldre megy, elsősorban Skandináviába.
A lengyel oldal: a felmérések szerint legalább 400 ezren tervezik, hogy Németországba mennek dolgozni. A legnagyobb probléma a nyelvtudás: kevesen beszélnek németül. (Erre jó példa Beelitz is, a spárgaföldeken és az üzem szinte csak lengyelek dolgoznak, többségük azonban nem beszél németül, így minden ki van írva lengyelül is, és a csapat vezetője is lengyel, mindig az, aki a legjobban beszél németül ...)
A cseh oldal: több mint 700 céget kérdeztek meg Szászországban, hogy várják-e a külföldi munkavállalókat. Hát nem nagyon...
A roham valóban elmaradt. Május 1-je nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Vicces volt, ahogy a csoportunk valamennyi tagja - már a szerkesztőségekben dolgozva - május 1-je után Németországba érkezett kelet-európaiakat keresett. Facebookon, ismerősöknél, mindenhol. Petr (Csehországból) és Toms (Lettországból) még Zittauba is elutaztak egy állásbörzére, hogy ott majd találnak olyanokat, akik május 1-je után szeretnének munkát vállalni Németországban. Hát nem találtak.
Így múlt el a "dicsőséges" május 1-je az Úr 2011. esztendejében, Németországban.
Az elsö olyan anyag, amit én szerveztem, én foglaltam a Kamerateamet, a Schnittplatzot,egyedül mentem ki forgatni, egyedül irtam a szöveget, es masik riporter nelkül vagtam is.
Szóval ez most már tényleg az elsö német anyagom, amit narrálhattam, amiben úgy érzem, valamit sikerült mutatni magamból.
Az ötlet, hogy valamit magyar szemszögböl mutassak be, tulajdonképpen Timtöl jött, az egyik RBB-riportertöl, akivel kimentem forgatni, amikor a werderi Baumblütenfest (ez egy gyümölcsbor-fesztivál) elökészületeiröl készített anyagot. A fesztivál kapcsán ugrott be neki, hogy érdekes lenne, ha ezt az anyagot én csinálnám, mert öt például nagyon érdekelné, hogy mi az, ami számomra, egy magyar számára érdekes egy ilyen tipikus német fesztiválban. Így a nézök az akcentusomat is el tudják fogadni, es egy uj nézöpontot, új formátumot jelenthet a Brandenburg Aktuell számára is, hiszen korábban még nem csináltak ilyet. Az ötlet nekem is tetszett, ugyhogy miután visszajöttem Lipcséböl, a Medientreffpunkt Mitteldeutschlandról (ez egy tök jó médiakonferencia minden évben Lipcsében, amit az MDR és az S-WOK szervez), szóval miutan visszajöttem, odamentem Frau Wichmannhoz, aki itt az Atyaúristen (de tenyleg, en is ugy szeretnek egy ilyen fönököt, akit szakmailag mindenki elismer, es tenyleg adnak a szavar, söt tartanak töle....)
Szóval odamentem Frau Wichmannhoz, és elöálltam az ötlettel, es tulajdonkeppen nagyon tetszett neki. Elöször Wibkéhez irányított, akivel aztán együtt csináltuk az EU-s támogátosokról szóló anyagot Neuruppinban. Az azért nem teljesen az én témám volt. Még azt sem tudtam, hogy Magyarország mennyi pénzt kap az uniótól 2013-ig, nem ám, hogy Brandenburg mennyit....
De aztán beleástam magam, és csináltunk egyjópofa anyagot, igaz sajnos nem olvashattam fel, es azert az anyag nagy reszet Wibke csinalta tulajdonképpen. Töle jött az ötlet is, hogy pont Neuruppin es hogy pont ezek az interjualanyok...
A Spargelfest viszont már az enyém. Es amikor a Brandenburg Aktuell Facebook-oldalán azt a dicséretet kapom, hogy jobb volt, mint a Tatort, azert.... szóval ennél nagyobbat nem tudok elképzelni Németországban :-)
Az operatörrel nagyon nagy szerencsém volt. Egyszer már forgattunk együtt, amikor Annette készitett anyagot a Beelitzer Spargelröl. Frank (igy hívjak az operatört) mondta is, hogy mindig örül neki, ha velem forgat, mert akkor mindig spárgát kap ajándékba :-)
Szóval Frankkal tényleg mákom volt, együttmüködö volt, tetszettek neki az ötleteim, neki is voltak ötletei, es tudtunk együtt gondolkodni. Látszott a képeken, hogy élvezte a forgatást. És ezt a többi riporter is megjegyezte: az anyag vidám és derüs. Nem tudnám megmondani, mikor csináltam ilyet utoljára otthon.... és sajnos azt sem tudom megmondani, hogy mikor fogok......
A VIDEÓ ITT, sajnos ismét csak egy hétig elérhetö:
Was finden die Deutschen an Spargel? Wozu braucht man eine Spargelpyramide, und was tut eine Spargelkönigin? Fragen, die sich nicht nur unsere ungarische Kollegin stellte, als BRANDENBURG AKTUELL sie zum Spargelfest schickte.
Denn in Ungarn und auch vielen anderen osteuropäischen Ländern wird zwar auch Spargel angebaut - aber fast ausschließlich für den Export. Essen möchte man das seltsame weiße Gemüse dort eher weniger. Ein etwas anderer Blick auf das Klaistower Spargelfest.
Europa hat uns nicht nur den Euro gebracht, sondern auch viele Fördertöpfe: Doch was haben all die EU-Mittel der verschiedenen Strukturfonds (ESF, ELER, EFRE) in Brandenburg bewirkt? Dieser Frage geht unsere ungarische Kollegen Dora Diseri aus Anlass der Europawoche in Neuruppin nach.
Im Europa-Kindergarten wurden mit ESF-Mitteln männliche Arbeitslose zu Erziehern umgeschult. Für mehrere noch im Bau befindliche Infrastrukturprojekte floss Geld aus Brüssel. Wie effektiv ist die Europa-Förderung? Mehr dazu bei BRANDENBURG AKTUELL.
A Pergamon Múzeumban jártam. És minden nap járom Berlin köztereit. A kettő kapcsolata ihlette a cikket. Ókori puzzle hiányzó darabokkal: az első kiállításkritikám a Magyar Múzeumok Online-on, Berlinből.
Akkor most elkezdem bepótolni az elmúlt hónap elmaradásait. Annyi helyen jártunk, és annyi helyen filmeztem, hogy nem biztos, hogy a végére érek a sornak, és minden tervezett videó elkészül, de igyekszem. És pontosan az időhiány miatt a legérdekesebbekkel kezdem. Az egyik ilyen az a nap volt, amikor a Bundeswehrt látogattuk meg, Strausbergben.
Szerencsénk volt, mert sütött a nap, és szép tavaszi idő volt. (A tavalyi látogatásnál állítólag esett a hó, és nagyon hideg volt.) Strausberg egy kisváros, alig 30 km-re, keletre Berlintől. A Bundeswehrnek, azaz a német hadseregnek egy több hektáros (ha jól emlékszem hét hektáros) területe van itt, ahol katonákat képeznek ki. A Bundeswehr csaknem 3000 munkahelyet ad a városnak. Több mint 1500 katona állomásozik itt.
Szóval ezen a szép napsütéses napon részt vehettünk a kiképzéseken, kipróbálhattuk a fegyvereket, és a Bundeswehr konyháját is, ami talán a legjobb Kantine volt azok közül, ahol eddig jártunk :-) Nálam mondjuk erős versenyben van az RBB éttermével....
A gyakorlatok mellett a strausbergi egység vezetője, Hauke Koch is fogadott bennünket. A parancsnok elsősorban két dologról beszélt: a Bundeswehr éppen zajló reformjáról, valamint Líbiáról. Ez utóbbiról azonban csak "unter drei Augen", amely itt Németországban azt jelenti, hogy az újságíró az információkat csak háttérinformációként használhatja, nem idézheti azt, nem hivatkozhat arra, akitől hallotta. Szóval erről nem is írnék sokat. A lényeg: nem mindenki ért egyet azzal, hogy Németország az ENSZ Biztonsági Tanácsában nem támogatta a líbiai légitámadások tervét, és nem vesz részt az akcióban. Sőt....
A Bundeswehr reformja annyiból érdekes, hogy az a Karl-Theodor zu Guttenberg vitte át a Bundestagon, akinek éppen március elején kellett távoznia, mint védelmi miniszter egy plágiumbotrány miatt. (Guttenberg doktori dolgozatában ugyanis nemcsak idézett embereket, hanem konkrétan plagizált....)
A reformok célja elsősorban a spórolás. Március 1-től megszüntették a hadkötelezettséget, és ezentúl nem német állampolgárok is lehetnek katonák a Bundeswehrben. Ez az újítás elsősorban Németország etnikai sokszínűsége miatt fontos, hisz ne felejtsük el, hogy csak Berlinben több mint százezer török él (és ebben nincsenek benne azok a törökök, akik ugyan török szülőktől, de már itt születtek). A parancsnok azt mondta, attól tartanak a Bundeswehr így a munkanélküliek "utolsó menedékévé" válhat. Ugyanis azok számára is vonzó cél lehet katonának lenni, akiknek úgymondván "semmi más" nem jött össze.
A reformokat Guttenberg utódja, Thomas de Maiziere is folytatni szeretné. Majd kiderül, mekkora sikerrel.
Most dolgozhattam először igazán az RBB-nél. Egy gazdánál forgathattam. Altlüdersdorfban. Arról kérdeztük, hogy mennyibe kerül neki, ha egy állata elpusztul, el kell szállíttatnia, és a megsemmisítésért is fizetnie kell. Hát sokba. Pedig a tartomány (Brandenburg) a költségek harmadát állja. A másik harmadát a régió, és csak a harmadik harmadot kell a gazdának fizetnie. A Die Linke brandenburgi környezetvédelmi minisztere a támogatást teljesen meg akarta szüntetni. A gazdák és az ellenzék azonban nem hagyták. Végül kompromisszumos megoldás született: 20 %-ot áll a tartomány (Land), 20 %-ot a régió (Landkreis) és 60 %-ot a gazda. (Magyarországon az egészet a gazdának kell állnia, nincs támogatás. Ezért van az, hogy az erdők tele vannak állattetemekkel. Olcsóbb sunyiban odavinni, mint kifizetni a szállítást és a megsemmisítést.)
Ennyit a "Tierkörperbeseitigung"-ról. Ez lett belőle:
(A linket beágyazni sajnos nem lehet, és csak egy hétig lekérhető. Két dolog, amiben az MTV előbbre tart, mint az RBB.)
RBB, azaz Rundfunk Berlin-Brandenburg. Itt töltöm a következő két hónapot. Ez az első német közszolgálati televízió, azaz ARD egyik "alcsatornája". Nehéz elmagyarázni, hogy ez pontosan hogy is működik Németországban, de megpróbálom. Az ARD tulajdonképpen egy nem létező csatorna. Maga az ARD műsorokat szinte nem is gyárt, azt a regionális adók (a Landesrundfunkanstalten) csinálják. Az egyik ilyen az RBB. Ők Berlinben és Brandenburgban forgatnak.
Az ösztöndíjam most arra ad lehetőséget, hogy két hónapot a Brandenburg Aktuellben töltsek. Ez tulajdonképpen Brandenburg Híradója. Napi több kiadásuk is van (a reggeli adásokon kívül 13:00-kor, 16:00-kor, 17:00-kor, 18:00-kor, 19:30-kor, 21:45-kor és késő este). A főkiadás, csak úgy mint nálunk, a 19:30-as.
A legnagyobb különbség aközött ahogy otthon és ahogy itt dolgoznak, a szervezés. Itt csaknem minden riporter előre tudja, hogy mit fog forgatni másnap. Egy úgynevezett "Planung" szekció csak azért felelős, hogy mindent előre leszervezzen. Értesítik a riportert, hogy mit fog forgatni, és megkérdezik, szerinte kivel kellene interjút készíteni az ügyben, ki hívjanak fel, kivel szervezzenek le mindent. Mindent. Így nincs az a stressz, mint otthon. Mindenki előre tudja, hogy mikor indul, és a riportalanyok is felkészültebbek. Sőt, a riporterek a legfontosabb infókat, híranyagokat a témáról megkapják összegyűjtve, emailben.
Egyetlen olyan riporter van, aki mindezt előre nem tudja. Ő az úgynevezett ReWo, azaz Reporter der Woche. Neki azon az adott héten minden nap 9-re kell jönnie, és csak aznap derül ki, hogy mit kell csinálnia. De lehet, hogy csak stand by üzemmódban kell üldögélnie. (Állítólag ilyen sokszor van, bár az elmúlt két hétben nem ezt tapasztaltam.)
A másik nagy különbség, hogy itt mindenki freie Mitarbeiter. Azaz külsős. Annyi munkáért kap pénzt, amennyit dolgozik. De ezt nem időre mérik, hanem anyagonként, azaz riportonként. Így mindenki sokkal érdekeltebb abban, hogy a forgatások gyorsan és zavartalanul folyjanak, nincs nyafogás a parkolóhelyek, az útvonal vagy az ebédidő miatt. Vagy azért, mert már megint forgatni kell. Aki pénzt akar, az forgasson.
A harmadik nagy különbség az anyag vágásánál van. Itt nem úgy megy, hogy először megírjuk a szöveget, odamegyünk a szerkesztőhöz, aki majd jól átírja, aztán megyünk felmondani hangot, majd a hanghoz vágjuk a képet. Itt ez párhuzamos. A szerkesztők van, hogy két órát is eltöltenek a Schnittben, mert tulajdonképpen ott írják a szöveget, miközben a vágó kiválogatja a képeket. Blokkonként haladnak előre. Amikor az első blokk kész mind szövegben, mind pedig képben, akkor a riporter megpróbálja felolvasni a szöveget, hogy mennyire passzol a képekhez. Ha nem, akkor javítanak a szövegen, és a képen is!
Ha kész az egész anyag, akkor hívják a CVD-t, azaz a napi felelős szerket, aki jön, megnézi az anyagot, képpel-szöveggel, majd javít rajta, ha szükséges (ritka). A riporter csak ezután megy felmondani a hangot, amit utólag raknak a képek alá.
És másnap mindent kiértékelnek. Így nemcsak akkor van szó az anyagról, ha valami el lett szúrva, hanem akkor is ha valami jól sikerült. Minden riporter kap visszajelzést. És ez talán a legfontosabb. A legfontosabb, amit otthon nagyon hiányolok. A kritikából ugyanis lehet tanulni. És nemcsak megsértődni kéne rajtani. Amíg azonban ezt a magyar kollégák megtanulják, szerintem évtizedek fognak eltelni.
Bár úgy volt, hogy ezen a napon is az Európa-bajnokságon leszek, mégsem így lett. (Így sajnos nem lehettem részese Berki Krisztián sikerének, akinek innen is gratulálok az aranyhoz.)
Ám így is érdekes napom volt. A Tageszeitung, Németország talán legliberálisabb napilapja, amely arról (is) híres, hogy a szerkesztőség épületének oldalán Axel Springer egy eléggé érdekes szituációban látható - állítólag azért, hogy az egy utcával arrébb található Axel Springer Hochhausból is láthassa....
Szóval a TAZ minden évben rendez egy médiakonferenciát, ahol a legaktuálisabb témákat tűzi napirendre. Így az idén az egyik beszélgetés témája a magyar médiatörvény volt, hiszen a legnagyobb napilapok cikkeztek róla hetekig, a ZDF főszerkesztője, Peter Frey élőben, főműsoridőben ítélte el a törvényt még januárban. Szóval a németek tényleg aktívan foglalkoztak a témával. Az elmúlt egy hónapban nem volt olyan beszélgetésem német szakmabeliekkel, aki ne kérdezett volna rá.... Ungarisches Mediengesetz....
"Zensur in Ungarn- Gefahr für Europa?" azaz "Cenzúra Magyarországon - veszély Európára nézve?" címet adták a szervezők a beszélgetésnek, amelyre Heller Ágnest és Tamás Gáspár Miklós filozófust, valamint Gergely Mártont, a Népszabadság Online főszerkesztőjét hívták meg.
Ez azonban nagyon nem tetszett az itt élő konzervatív magyaroknak. Tüntetést szerveztek a Haus der Kulturen der Welt, azaz a Világkultúra Háza elé. Mind a 15-en. Majd bejöttek a konferenciára is, ahol megpróbáltak kérdést intézni Heller Ágneshez. Nem sok sikerrel. No, erről élőztem. Mivel a WiFi a házban nagyon gyenge volt, ezért csak pár képet sikerült átküldenem hozzá. És a Skype-kapcsolat sem működött. Így telefonom jelentkeztem be.
Íme, 20:20-tól:
A vasárnapi adásban pedig bővebben, ha minden igaz.
A szerkesztosegbol irok, ezert van minden ekezet nelkul. Ez az elso napom az RBB szerkesztosegeben, meg minden es mindenki nagyon uj, mar legalabb hatszor eltevedtem az epuletben (a Szabadsag ter ehhez kepest semmi) es egyszerüen keptelen vagyok ennyi uj nevet megjegyezni, de igyekszem.
A heten tornasz Europa-bajnoksag van Berlinben. Minden ezzel van teleplakatolva. A Mauerpark kornyeken, ahol a csarnok van, mindenki regisztracios kartyaval a nyakaban rohangal, es szinte alig hallani nemet szot. Az MTV engem is akkreditalt, igy hetfon fel tudtam venni a lanyok edzeset, es interjut keszithettem az eremeselyes Berki Krisztiannal es edzöjevel. Mindenki aranyat var tole. (Nem szeretem az ilyen elvarasokat, ezert is kerdeztem ra az interjuban, hogy o hogyan kezeli ezeket.)
Hat nem volt konnyu feladat tornaszokat videozni. Eddig sem akartam sportos operator lenni, de most mar biztos, hogy nem leszek. Kovetni oket lehetetlen, es mindig kephataron vannak. Erdekes tapasztalat volt. Nagyon gyorsnak kell lenni, es valamennyire bemerni, hogy hova ugranak, es mit csinalnak. Most mar nem csodalom, hogy az operatorok szeretnek ott lenni a probakon is, ahol nagyjabol megnezik a koreografiat, hogy hova-merre mozognak-ugralnak a versenyzok, hogy tudjak, mire szamithatnak. Hat en nem mindig tudtam. Ezert van az, hogy a lanyok sokszor kephataron vannak. Erdekes tapasztalat volt. Nagyon erdekes.
A németek nagyon komolyan veszik a történelmüket. És nagyon komolyan veszik azt is, hogy ezt másoknak is megmutassák. Így természetesen az ösztöndíjprogram szervezői sem feledkeztek meg arról, hogy a német történelem több jelentős mozzanatát is bemutassák nekünk, és a történelmi helyekre is elvigyenek bennünket.
Wannsee tulajdonképpen Berlin egyik külvárosi kerülete, a tóról nevezték el, amely mellett fekszik. Az egész kerület nagyon festői, és nemcsak a tó miatt. Az utcák tele vannak villákkal és kis palotákkal, egyes részeken hétvégi házakkal.
Az egyik villában tartották 1942. január 20-án SS- vezetők azt a konferenciát, amely azóta Wannsee-konferencia néven vonult be a történelembe.
Clemensék tárlatvezetést is kértek nekünk. A nő, aki vezetett bennünket, nagyon ügyes volt. Látszott rajta, hogy nemcsak a munkája, hanem a szenvedélye is ez a téma. Tömören, egyszerűen és érthetően foglalta össze azt a komplex témát, amelyről a kiállítás is szól: mi vezetett a Wannsee-konferenciához, hogy alakulhatott ki ez az erps zsidógyűlölet a németekben, és mi lett mindennek a következménye. Szerintem tárlatvezetés nélkül az egész nem is ért volna semmit. A kiállítás ugyanis önmagában elég kevés. Mindig pont a legérdekesebb képek voltak a legkisebbek, a szövegek hol túl hosszúak, hol pedig túl rövidek.
A helynek mégis megvan a maga szelleme. És a maga disszonanciája. Kívülről ékszerdoboz, belül pedig a súlyos múlt. Egy konferencia, amely mindössze negyven percig tartott, mégis csaknem 11 millió zsidó származású európai polgár "megsemmisítését" tűzte ki a háború céljául.
Nemzeti ünnepünket, március 15-ét az idén Stuttgartban ünnepelhettem. Még a kokárdámat is direkt elhoztam magammal Németországba, mert - gondoltam - itt végre úgy érezhetem, nem kezdik el találgatni a "hovatartozásomat" (mármint politikailag), ha kitűzöm. Hát tévedtem... Clemens (a program egyik vezetője) már kora reggel azzal köszöntött a reptéren, hogy "nahát, azt hittem ezt csak a szélsőjobbosok hordják nálatok". Na kösz. Ennyit a semleges, nemzeti, közös ünnepről.
Nagyon korán kellett kelni, mindenki nagyon álmos volt, és mindenkinek nagyon fájt több mint 3 eurót fizetni egy automatás kávéért, mégis szinte mindenki kifizette. (A reptereken itt is nagyon drága az étel és az ital.) Alig egy óra volt az út Stuttgartban. A repülőről leszállva egyből a minisztériumba mehettünk, ahol legalább volt kávé. (Szerintem életemben nem ittam annyi kávét, mint ebben a két napban....)
Stuttgart egy kicsit olyan, mint Budapest. Van egy sík része, és van egy dimbes-dombos is, amely tele van emelkedőkkel és lépcsőkkel. Mi leginkább ez utóbbi részben voltunk - a magas sarkú cipőt hordó lányok nagy örömére. Merthogy elegánsnak kellett lenni. Nagyon elegánsnak. Ez a két nap színtiszta protokoll, hogy úgy mondjam "pofavizit" volt. Persze ez nem panaszkodás akar lenni. Teljesen érthető a dolog: Robert Bosch, aki a ma már világhírű multit, a Bosch-t alapította, itt élt, első gyárát is itt építette. Majd utódai itt alapították a Robert Bosch Stiftungot, amely most a mi ösztöndíjunkat is fizeti. Ebben a két napban a Bosch központját látogattuk meg. Több előadást is hallottunk Robert Bosch életéről, elhivatottságáról és az alapítvány működéséről is. A Robert Bosch Stiftung a Medien-Mittler ösztöndíjon, azaz a mi ösztöndíjunkon kívül egyébként számtalan más programot is támogat, valamint szervez. Tudományos és művészeti projekteket, ösztöndíjakat egyaránt. Több mint 60 millió eurót fordítanak erre évente.
Forrás: www.bosch.com
Ami a leginkább meglepő volt, hogy mennyire fontos számukra az a szellemiség, amit Robert Bosch kézirataiban az utókorra hagyott. Arról, hogy hogyan kell támogatni a fiatalokat, hogyan kell elősegíteni a fejlődést. És amikor már a harmadik ember is erről beszélt, akkor már nemcsak kamuszövegnek tűnt. Nekik ez tényleg irányt mutat.
Bosch egyébként nemcsak egy gyárat, hanem egy kórházat is alapított Stuttgartban. Ezt most is az alapítvány tartja fent (részben). Itt is jártunk. A magyar kórházakhoz inkább nem is hasonlítanám (a videó úgyis magáért beszél), ami azonban tényleg nagyon érdekes és inspiráló volt, az a kórház hozzáállása a művészeti projektekhez. A kórháznak ugyanis van egy saját művészettörténésze, akinek csak az a dolga, hogy újabb és újabb művészeti projekteket álmodjon meg a kórházba, pályázatot írjon ki rájuk, megszervezze a bíráló bizottságot, megtalálja a megfelelő művészt vagy művészeket, majd koordinálja a megvalósítást. Az egyik műtét utáni lábadozóban például a plafonra vannak festve különböző növényi motívumok, hogy aki a műtét után felébred, ez a megnyugtató kép fogadja, ne az üres fehér plafon. A lifteknél pedig színes felíratok, különböző nyelven megírt szövegek fogadják a látogatókat és a betegeket egyaránt. Külön gondoltak a Németországban élő török, orosz és lengyel kisebbségre is. A németen és az angolon kívül ezeken a nyelveken is felfestették a falra például azt, hogy jobbulást.
A külön fürdővel, étkezővel és nappalival ellátott betegszobák pedig nagyobbak voltak, mint a lakásom. De a sima szobák is sokkal kulturáltabbak voltak, mint otthon. Ebben a kórházban például csak egyágyas szobákat láttunk. A betegek tehát nem panaszkodhatnak - az orvosok viszont igen. Sem a fizetéssel, sem a túlórapénzekkel, sem pedig a beosztásokkal nincsenek megelégedve. A legtöbb német orvos ezért inkább Skandináviában vagy Nagy-Britanniában próbál elhelyezkedni. Helyükre pedig a román és a lengyel orvosok jönnek elsősorban. Az elvándorlás nagyon nagy. Ápolókból is állandó a hiány. A kórház szóvivője azt mondta, azt remélik, talán a május 1-i munkaerőpiaci nyitás után javul a helyzet. Ezután ugyanis még könnyebb lesz munkát vállalni Németországban az uniós állampolgároknak.
Külföldi munkavállalóból most is sok van Németországban. Egyetlen német taxissal sem találkoztunk például, pedig a két nap alatt szinte csak ezzel hordtak bennünket ide-oda. Volt török, izraeli és lengyel sofőrünk is. És mindegyikük nagyon beszédes volt :-)
Ha valaki most Stuttgartban jár egy dolgot semmiképp sem szabad kihagynia: a Stuttgart 21 sátorvárost. A pályaudvar mellett már tavaly nyár óta több százan sátoroznak. Így tüntetnek az ún. Stuttgart 21 ellen. Ez egy olyan közlekedésfejlesztési projekt, amely Stuttgart vasútállomásából "Kopfbahnhof", azaz fejpályaudvar helyett "Durchgangsbahnhofot", azaz átmenő pályaudvart csinálna. Ezzel jelentősen felgyorsítaná a vasúti közlekedést például Budapest (!) és Párizs között is, Wendlingen és Ulm között ugyanis ezzel az átmenő pályaudvarral egy nagysebességű vasútvonalat lehetne létrehozni. Csakhogy: ehhez a felszín feletti síneket a föld alá kéne vinni Stuttgartban, amihez viszont ásni-fúrni kell pont ott, ahol a Schlosspark több száz éves fái vannak. Ezeket a fákat őrzik most a sátorlakók.
De nemcsak fákat őrzik. A stuttgartiak egy része szerint a beruházás túl sokba kerül, és nem tisztázott, hogy egyáltalán megtérülne-e valaha. A projekt ugyanis csaknem 10 milliárd eurós tétel. No, nem mintha Baden-Württembergnek, Németország egyik leggazdagabb tartományának ne lenne erre pénze. De van. A tervek már 1994-ben elkészültek, tavaly (2010) februárban pedig az építkezést is elkezdték.
Vasárnap (03.27-én) lesznek a választások ebben a tartományban. Az eredmény a Stuttgart 21 sorsát is eldöntheti. Két jelölttel is találkoztunk ebben a két napban, egyikük a zöldektől, másikuk pedig a konzervatív CDU/CSU-tól érkezett. A CDU/CSU a Stuttgart 21 mellett, a zöldpárt pedig a projekt ellen van. Képviselőjük azt mondta, ha megnyerik a választásokat, népszavazást tartanak arról, hogy folytassák-e az építkezést. Ha az itt élők többsége nemmel szavaz majd, akkor nem átépítik, csak felújítják az állomást. Azaz minden marad fent, innen a jelszó is: Stuttgart K21, OBEN BLEIBEN!
A két nehéz nap között pedig volt egy éjszakánk, amikor kinyittattuk az étterem zongoráját, és egymásra találtak a posztszovjet testvérek. Részletek a videóban :-)
A hét elején Stuttgartban voltunk, internet és laptop nélkül, ezért nem jelentkeztem eddig. Ott lakott ugyanis Robert Bosch, aki az ottani gyárat, majd az alapítványt is létrehozta. Ettől az alapítványtól kapjuk most az ösztöndíjunkat. Nem is keveset. Szóval két nap színtiszta pofavizit volt. Sem a Mercedes Múzeumot, sem a Galériát nem láttam. A városon konkrétan csak átrohantunk egy "őslakossal", aki egy percet sem hagyott a fénykép- és videókészítésre. Én azért megpróbáltam. Eredmény később, amint kialszom magam :-)
Ma a Bundestagban voltunk. Alig egy órája értem haza (19:54 van), mikor eljöttem, még mindig vitáztak a képviselők. Elsősorban az atomenergiáról, a japán katasztrófa kapcsán. Németországban mindig is kényes téma volt az atomenergia. Gondoljunk csak az atomvonatra, hogy hányan tüntettek ellene....
De politikai szinten is mindig kényes kérdés volt. Kampánytéma, hogy építünk-e még atomerőművet, mikor kapcsoljuk le a régieket, meg szabad-e hosszabbítani a működési idejüket. Németországban 21 atomerőmű van. A japán katasztrófa után hetet (a hét legrégebbit) lekapcsolták (most azt mondják, ideiglenesen, a nyolcadik leállításáról ma vitáztak). Merkel ma mégis azt mondta, hogy szerinte ez nem végleges megoldás. Az atomenergiára szükség van, és a német atomerőművek a világ legbiztonságosabb erőművei közé tartoznak. Egy, a japánihoz hasonló katasztrófa amúgy sem fordulhat elő Németországban, már a földrajzi adottságok miatt sem. Minden párt hozzászólt a témához. Steinmeier (SPD) beszédét mi is végighallgattuk a sajtótribünről. Utána minden médium vele csinált interjút.
Mert ez a téma már a katasztrófa utáni második napon a címlapokon volt. Hogy most akkor mi lesz a német atomerőművekkel. Számomra, aki egy olyan országból érkeztem ide, ahol csak egy atomerőmű van, és ahol sem az atomszeméttel, sem pedig az esetleges veszélyforrásokkal nem foglalkozik senki sem, egyszerűen megdöbbentő, hogy a német politika (és a kommentárokból úgy tűnik, hogy a német társadalom is) hogyan reagált a japán katasztrófára.
A magyar média a Japánban élő magyarokkal, szemtanúkkal, eltűntekkel volt elfoglalva. Itt nem. Az SPD azonnal egy olyan törvény elfogadását javasolta, amely az összes német atomerőmű azonnali leállítását mondaná ki. Merkel ezt elutasította. A CDU/CSU az atomenergia mellett, az SPD pedig ellene. Így van ez a politikában. Lehet választani, melyik oldal tetszik. Sokak szerint a március 27-i baden-württembergi választást is ezért fogja elveszíteni a CDU. (No meg persze a Stuttgart 21 miatt.) Pedig ott már lassan 57 éve vannak hatalmon.
A Bundestagba bejutni egyébként korántsem olyan könnyű, mint korábban. Lassan két hónapja van úgy körbezárva az épület, mint nálunk 2006-ban a Parlament volt. Terrorveszély miatt. Mindenhol rendőrök állnak, ellenőrzik, ki vagy, és honnan jöttél. Mondjuk bennünket nem zaklattak annyira, mert piros kitűzőnk volt, ami csak a sajtónak jár.
Ezzel szabadon mozoghattunk, beülhettünk a sajtótribünre, és átmehettünk az alagúton keresztül a képviselői irodaházba is. Sőt a Fraktionsebenére is érvényes volt. Szóval mindenhová :-) Még a kupolába is bejutottunk, igaz a bácsi kacsintott, amikor megmutattuk a kártyánkat, mondta, hogy elvileg nem lenne szabad itt lennünk. Sokat sajnos nem is láttunk Berlinből, mert most nagyon esik, és ködös az idő. De nem baj, így már ilyennek is láttam Berlint, nemcsak napfényben és hőségben.
Tulajdonképpen az egészet a Deutsche Bahnnak köszönhetem. Beeskow-ba mentünk volna (megnézni a CO2-tárolót, amely ellen annyian tiltakoztak ott). De a mozdonyvezetők sztrájkja miatt meghiúsult a kirándulás. Ezért inkább elmentünk az ITB-re. Az Internationale Tourismus-Börse állítólag a világ legnagyobb turisztikai kiállítása. Több mint 180 országból csaknem 11 ezer kiállító volt itt keddtől vasárnap estig. Elfoglalták az egész Messegeländét.
Zorival (lakótársammal) már hétfőn akkreditáltattuk magunkat, mert neki már kedden ott kellett lennie egy Bulgáriáról szóló sajtótájékoztatón. Akkor még csak az épülő pavilonokat láttuk. Óriási csarnokok tele állványokkal és plakátokkal.
Az idén elvileg Lengyelország volt a díszvendég. Azonban most először Egyiptom is egy külön, 2300 négyzetméteres csarnokot kapott, nemcsak egy pavilont. Az egyiptomi kormány itt mutatta be azt az új marketingkampányt, amellyel megpróbálják visszacsalogatni a turistákat az országba. A sajtótájékoztatón tulajdonképpen csak a sztrájknak köszönhetően tudtunk részt venni. Több száz újságíró volt kíváncsi arra, mit mond a turisztikai miniszter. Ott volt minden nagyobb médium. Azonban az elvárásokhoz képest nem hangzott el túl sok konkrétum. Annyit azért sikerült kihúzni a miniszterből, hogy eddig egymilliárd forintos veszteséget szenvedett az iparág. Az árak pedig még soha nem voltak ilyen alacsonyak. Az egyik tour operator azt mondta, egyes utak feleannyiba kerülnek, mint egy éve.
A líbiai stand pedig szinte teljesen üres volt. Három Németországban tanuló líbiai diák ült csak ott. Az egyikükkel sikerült interjút is csinálnom. Szerinte semmi nem változott még az országban azokon a területeken sem, amelyek már szabadok. De azt reméli, ha sikerül legyőzni Kadhafit, már minden más lesz.
A japán standot vasárnap bezárták. Pedig a szombati Berliner Zeitungban még azt nyilatkozták, hogy az semmit nem javít a helyzeten, ha ők most nem dolgoznak, és mutatják be, milyen szép országban is élnek.
A magyar standra kifejezetten büszke voltam. Volt kürtőskalács, borkóstoló és volt tematikája az egésznek. A víz köré épült minden. Voltak wellness- és gyógyszállodák, a Balatont reklámozták, a magyar termálfürdőket, és volt egy Zsolnay-kút is, amiből elvileg magyar gyógyvíz folyt. Ezt bárki megkóstolhatta.
Este pedig cseh parti volt, ahol degeszre ettük magunkat :-) És sok Pilsnert ittunk :-)
A Messe egyébként óriási, a közepén egy nagy kerttel, és egy Rundfunkturmmal. A bejárat pedig olyan, mint egy palota. Berlini medvékkel :-)
Elmentünk bulizni tegnap. Hát elég abszurd volt. Először is a sor: csaknem egy órát álltunk sorba, mire bejutottunk Kreuzberg (elvileg) egyik legmenőbb helyére, a Lidóba. Emellett a zene is abszurd volt: huszonéves berlini fiatalok úgy táncoltak a nálunk lagzi-mulatós-cigányzene kategóriába eső zenére, mint máshol az R&B-ra vagy a technóra. Tegnap ugyanis Balkanbeats est volt. Na jó, volt néhány Goran Bregovic is, de amúgy tényleg lagzi alapra nyomott ugrálás volt egész este. Megdöbbentő volt. Na jó, tudom, hogy ezeknek a berlini fiataloknak semmit nem jelent ez a zene, ez nekik nem "mulatós" meg nem gáz, sőt egyenesen trendi, ahogy észrevettem.
A bulik itt egyébként 11 előtt el sem kezdődnek. A berliniek azt mondják, éjfél előtt nem érdemes elindulni. A szórakozóhelyek ilyenkor még csaknem üresek. Úgy két-három óra körül telnek meg, és hét-nyolc óra körül ürülnek ki. A török gyorsétkezdék már teljesen rátelepültek erre az "iparágra". Egész éjjel nyitva vannak, kínálják a Dönert meg a Kebabot. A villamos, az U-Bahn és az S-Bahn is egész éjjel jár pénteken és szombaton. A kocsik mindig tele vannak, és az utcák is. Ilyenkor nagy élet van mindenhol.
Előző hétvégén a Soda Clubban voltunk. Ez a Lidónál jóval trendibb hely. Míg a Lido alternatív, addig a Sodát inkább a budapesti Rióhoz hasonlítanám. Még a zene is hasonló. Ide a gazdagabb berlini fiatalok járnak. Annyit a javára lehet írni a helynek, hogy lányoknak ingyenes a belépés hajnali egyig, és három 2,5 eurónyi itlakupont kapnak (a rövidek mind 2,5 euróba kerültek, gondolom erre "méretezték" őket). No, itt már nemcsak egy terem volt, hanem négy, volt Silent Disso is, ami nagyon viccesen nézett ki kívülről.
A legjobb zenék a dohányzó részlegben voltak. Mert ami a legfontosabb: itt nem lehet mindenhol dohányozni. Nincsenek kitiltva dohányosok (mint azt nálunk tervezik) csak van egy terem, ahol dohányozva is lehet táncolni, a többi háromban pedig nem lehet dohányozni. Mégis tele volt mindegyik. Aki rá akart gyújtani, az átugrott öt percre a dohányzó terembe, majd visszatért. Mert ÍGY is lehet szórakozni. (A Lidóban egy külön sátra volt a dohányzóknak, igaz zene nélkül. Aki tánctéren rágyújtott, ahhoz rögtön odament a biztonsági ember, hogy azonnal oltsa el a cigit, vagy menjen ki. Volt, hogy azok mentek oda a biztonsági őrhöz, akik észrevették, hogy valaki rágyújtott.)
A Soda egyébként írtó jó helyen van, az ún. Kulturbrauerei-ban. Az épületegyüttes 1842 és 1967 között sörfőzdeként működött. Most már műemlék, számos mozi, étterem, kávézó és klub van itt. Nyáron szabadtéri koncerteket is tartanak a belső udvarban. Hatalmas, de nagyon jó hely. Valami olyasmi, amit az óbudai gázgyárból kellene csinálni. Sőt, nem valami olyasmi, hanem pont olyan. Csak itt nem vitatkoztak rajta évtizedeket, hanem megcsinálták. Na, ez a Kulturbrauerei.
Tegnap a Lido előtt egyébként egy kreuzbergi kiskocsmában voltunk. Ami pont úgy volt berendezve, mint egy lakás. A pincehelyiségbe a lejárat például egy szekrényajtó volt (először meg is ijedtem, amikor megláttam, hogy jön ki valaki a szekrényből...). Tegnap jazz koncert volt itt. Egy fiatal német lány énekelt zongorakísérettel. Elsősorban Gershwint. Zseniális volt. Berlin egyébként tele van ilyen helyekkel. Kis eldugott kocsmákkal, kávézókkal. Ha az ember elindul eltévedni, és meglát egy ilyen helyet, csak beül, és nézi az embereket az ablakból.
A reptéren jártunk. Az épülő reptéren (még múlt héten, de csak most volt időm megvágni és feltölteni a videót). A Berlin-Brandenburg International Berlin eddigi legnagyobb reptere lesz, ha elkészül. Több mint 2000 focipálya férne el rajta. Egy egész várost építenek ide szállodával, konferenciaközponttal, üzletekkel, éttermekkel, és minden mással, ahol az ember pénzt költhet. A vasútvonalakat is meghosszabbítják, az autópálya pedig már 2008 óta kész.
A németek szerint az újraegyesítés ezzel a reptérrel lesz teljes. Eredetileg ugyanis három reptere volt a városnak: Tempelhof és Tegel Nyugat-Berliné volt. Schönefeld volt az egykori kelet-német reptér. Emellé épül most a BBI. Tempelhofot már 2008-ban bezárták, Tegelt pedig hamarosan be fogják. Így az eddigi három reptér helyett egy lenne csak, a BBI. Európa 10 legnagyobb reptere közé szeretnének bekerülni.
Nem mindenki örül az új reptérnek. Ferdi Breidbach, egykori CDU-politikus vezeti azt az egyesületet, amely az épülő reptér környéken élőkből szerveződött. Szerintük csaknem kétszázezer embert érint majd a zaj- és levegőszennyezés. Az egyesületnek nagy szerepe volt abban is, hogy a reptér építését csak 2006-ban tudták megkezdeni. Pedig az első tanulmányok és tervek már 1996-ban elkészültek. A szervezet ezeket támadta meg a bíróságon, amely végül mégis engedélyt adott az építkezésre. Az egyesület szerint azonban már a több mint tízéves tervek is azt mutatják, hogy míg a jelenlegi területen csaknem 200 ezer ember szenved majd a zaj- és levegőszennyezéstől, addig például Sperenbergnél, egy másik tervezett helyszínnél ennek csak a tizede lett volna az érintettek száma. Breidbach szerint a döntés nem szakmai, hanem politikai volt: az építkezés előtt spekulánsok vásárolták fel a területet, hogy aztán az építőnek hatszor-hétszer annyiért adhassák el.
A tervek szerint a reptér 2012 júniusában nyit. Az egyesület azonban azt mondja, addig küzdenek az építkezés ellen, amíg csak lehet. A reptér viszont csak az éjszakai repülést korlátozná, illetve útvonalakat módosítana. Helyszínt semmiképp. A szóvivő lezártnak tekinti az ügyet.
Gondolom az első kérdés, hogy mégis ki az a Thälmann. Először is: van egy ilyen park Berlinben. Méghozzá egy elég nagy. És én pont emellett lakom, az egykori Kelet-Berlinben. Másodszor Thälmann, Ernst Thälmann a KPD (Kommunistische Partei Deutschlands) főtitkára volt. Róla nevezték el ezt a parkot, és őt ábrázolja az a 14 méter magas és 15 méter széles szobor is, amely a Greifswalder-Str. mentén egy húszemeletes (vagy tíz, nem számoltam meg, de mindenesetre jó magas) ház tövében áll. Még mindig. Gondoltam, a hétvégén kiderítem, ki is ő, és mi is van ebben a parkban.
Ez volt egyébként az egyik első szobor, amit megláttam, amikor első nap megérkeztünk a lakáshoz. Mi ugyanis az utca másik oldalán lakunk, a parkkal szemben. Nem is park ez, inkább város a városban. Egy szocialista mintaprojekt az egykori gázgyár területén. Miután ugyanis a gáz előállítását modernizálták, és már nem volt szükség a gázgyárra, hát ledózerolták, és építettek a helyére jó pár tíz-húszemeletes panelházat, egy uszodát, egy planetáriumot, üzleteket, játszótereket és kocsmákat is. Azóta mintegy négyezer ember lakik itt. De legalább meghagytak egy-két egykori gázgyár-épületet, ahol most galéria, alternatív színház és egy kulturális központ, a WABE is működik.
A WABE a gázgyár szabályozó központja volt egykor, éppen az idén 25 éve kulturális központ. Amikor ott jártam, a Weißensee-i Bartók Béla (!) Zeneiskola koncertje volt. Hát ott is ragadtam vagy két órácskára.... Visszatérve a gázgyárhoz: 1873- 1981-ig működött, majd miután megszületett a "szocialista mintalakópark" ötlete, sokan sokféleképpen próbálták megakadályozni, hogy a gyár összes, már használaton kívüli, műemlék jellegű épületet felrobbantsák. Kettőt sikerült megmenteni. A WABE-t és még egyet, ahol most a Theater unterm Dach és a Galerie Parterre is van. Amúgy a több mint 25 hektáron 1987 (!)-ben létrehozták az Ernst-Thälmann-Parkot.
A már fent említett szoborral. Amiről egyébként azt hittem, hogy Lenint ábrázolja. És mint kiderült, nemcsak én. Sok berlinit is Leninre emlékeztet Thälmann ábrázolása. Ezért nevezik a szobrot Lehmann-nak. Hát így lett Thälmann-ból Lehmann. A szobor egyébként nemcsak óriási, hanem nagyon értékes is. Ugyanis szinte tiszta bronz. Állítólag több mint 50 tonnát nyom, és annyi bronz van benne, amit az egykori DDR-ben egy év alatt tudtak csak kitermelni. A berliniek azt mondják, 1986-ban, amikor a szobrot öntötték, minden más szobrásznak tilos volt bronzot használnia. Mert egyszerűen elfogyott. A '90-es években többször is felvetődött, hogy a szobrot le kéne bontani, a parkot pedig átnevezni. A lakók azonban egy 1997-es népszavazáson úgy döntöttek maradjon a név, a szobrot pedig 1995-ben műemléknek nyilvánították. 2000-ben még egy szövetség is alakult Aktionsbündnis Thälmann-Denkmal névvel pártok és civil egyesületek között azért, hogy a szobor helyzete rendeződjön, mindig tiszta legyen, és senki ne rongálhassa. Azóta (2006-ban) a szobor tisztítását a város magára vállalta. (Úgy látszik az idén még nem jutottak el a takarításig, mert most tiszta graffiti.)
A park közepén egy planetárium is van (úgy tűnik, ez is hozzátartozott az ideális szocialista mindennapokhoz). Itt van Hörspielkino minden csütörtökön. Hangjáték csillagokkal.
De mégis miért pont Thälmann-ról neveznek el egy ekkora területet, csaknem Berlin közepén? Én például most hallottam róla először (na jó, lehet ez az én szegénységi bizonyítványom, de tényleg nem emlékszem rá, hogy középiskolában, vagy bárhol hallottam volna a nevét). Utána kellett néznem: kikötőmunkásként kezdett, így lett a munkásmozgalom tagja is. 1923-ban már ő vezette a hamburgi munkásfelkelést. Majd a KDP főtitkára lett a Weimari Köztársaság idején. Ernst Thälmann egyébként már életében is ellentmondásos politikus volt, a pártból többen is kritizálták. 1933-ban, Hitler hatalomra jutása után letartóztatták, majd 1944-ben, a buchenwaldi koncentrációs táborban meggyilkolták. Életéről több film és irodalmi alkotás is született.
Hétvégi felfedező-túra teljesítve: legalább már tudom, kinek a szobrát látom minden nap az Alex felé menet. (És találtam egy jó uszodát is.)
Video fängt um 00:33 an! / valamit sikeresen elszúrtam a feltöltésnél ismét, így a videó 00:33-nál kezdődik csak, ezért van a nagy sötétség az elején.... Remélem, harmadikra azért csak sikerül majd minden gond nélkül feltölteni ide mindent.....
De legalább már 16:9 :-)
Ma bejártuk a West Cityt. Kártyákat húztunk, így dőlt el, ki kivel dolgozik majd. Én Milenával (Bulgária) és Simionnal (Moldova) kerültem egy csapatba. És Nyugat-Berlint kaptuk.
Öt kulcsszavunk volt:
KurDamm (azaz a Kurfürstendamm, Berlin egyik legnagyobb bevásárlóutcája)
Mivel szinte mindegyik csak a rövidített formájában szerepelt a papíron (ahogy azt a berliniek használják), eleinte nem nagyon tudtuk, mi mit takar.... Aztán az S-Bahnos pénztáros néni azért segített...
A feladat az volt, hogy az ún. decoupage - technikával fedezzük fel a várost. Azaz lássuk, halljuk, szagoljuk, kóstoljuk és érintsük meg Berlint. Utána pedig tartsunk egy prezentációt erről. Azt a koncepciót találtuk ki, hogy mindenhonnan, ahol járunk, elhozunk valamit, és ezt mutatjuk be a prezentáción. Végül bevált.
Az első célpont, amit a legkönnyebben megtaláltunk, az az Erotik Museum volt. Nagyon jól kitáblázva. Amikor megláttuk az árakat, már értettük, miért kell a marketing. A legolcsóbb jegy 10 euró volt (ennyit még Drezdában, a Zwinger képtárába sem fizettem a kombijegyért). Így csak a Museum Shop-ot néztük meg. De szerintem az is elég volt. Innen egy csodás öngyújtót vittünk a prezentációra "Sex Up Your Life" felirattal.
A shop és a múzeum Beate Uhse nevét viseli. Ő volt az, aki 1962-ben, a németországi Flensburgban a világ első szexboltját megnyitotta. Uhse egyébként 1917-ben született, a harmincas években kaszkadőrpilótaként dolgozott (első és állítólag eddig egyetlen a világon), a II. világháborúban pedig a német hadsereg pilótája volt. A pletykák szerint a háború után azért kezdett bele a szexbusiness-be, hogy eltartsa a fiát. Fogamzásgátlókkal kezdett, majd kiépítette a világ első és eddigi legnagyobb szex shop-hálózatát. Budapeseten 2005-ben nyílt az első ilyen üzlet (nem tudom, még működik-e).
No, az egyik ilyen üzletet, és tulajdonképpen a hozzá tartozó múzeumot kellett megkeresnünk. Majd mentünk a templomba (jó kis váltás volt). A Kaiser-Wilhelm-Gedächtniskirchét II. Vilmos német császár építtette nagyapja, I. Vilmos emlékére. 1943-ban azonban lebombázták, egyetlen tornya maradt meg, ezt a németek szuvasfognak, azaz "hohle Zahn"-nak hívják. Sajnos most nem lehet látni, mert állványok takarják. Olyannyira, hogy mi is azt hittük, ez egy irodaház, de kiderült, hogy nem, csak egy ablakokkal teli állványzat. Három berlinit is meg kellett kérdeznünk, mire ezt kiderítettük. Mindenki kereste a templomot. És nem értették, hová tűnt. Majd jött egy bácsi, aki jót derült rajtunk, és elmagyarázta, hogy az állványzat alatt. Szóval a berliniek is csak a lábukat nézik, miközben sétálnak. Az tuti.
Szóval a megmaradt torony aljában egy Gedenkhallét hoztak létre, amely elmeséli a templom történetét, és bemutat mindent, ami maradt a templomból. A pénztáros bácsi nagyon kedves volt, és mesélt nekünk. Azt mondta, a németek számára ez a templom azért vált szimbólummá, mert meghagyták a romot, ami mindig is a háborúra, abban betöltött szerepükre, a rémtettekre és a veszteségekre emlékezteti őket. Ugyanakkor a továbblépést is jelképezi, azt, hogy az élet megy tovább, hiszen az egykori templomhajó helyére egy új templomot építettek. Ez számukra a szebb jövőt jelenti. A Gedächtniskirche egy háború elleni emlékmű. Nem azért hagyták így, és alakították emlékhellyé, mert ez a templom annyira fontos volt számukra. Hanem mert mindent jelképez, amit a II. világháború a németek számára jelenthet.
Innen mécsest vittünk a prezentációra. A templom körül egyébként egy kisebb zsibvásár volt, kínai és török árusokkal. És Currywursttal. Ezt az ételt a berliniek magukénak vallják. Jó erősen eszik, és "ohne Darm" azaz bél nélkül. Van, aki szereti. Na jó, meg lehet enni, de azért egy évre pont elég egy belőle.
Ezután mentünk a KaDeWébe. Kaufhaus des Westens: azaz a nyugat-berliniek bevásárlóközpontja. Állítólag a legnagyobb a kontinensen. Már a rendszerváltás előtt is arról volt híres, hogy nagyon drága luxustermékeket lehet itt kapni (a nyugat-német gazdaság erejét és sikerességét volt hivatott bemutatni). Nos, ez most sem változott: Dior, Channel, Louis Vitton. Száz euró alatt nem nagyon találtunk semmit. Mégis tele volt az üzlet.
Café Kranzler volt a következő állomás. Ez a Kurfürstendamm közelében van. 1835-ben nyitották meg, azóta Berlin egyik szimbóluma lett. Egy épület tetején van, messziről olyan, mint egy kilátó. Ha az embernek szerencséje van, és talál az ablak mellett, vagy a teraszon helyet, akkor szép kilátás nyílik a környékre. Pontosabban a forgalomra. Mert autóból aztán van bőven. Ebben a városrészben pedig szinte csak Mercedest, Audit és BMW-t láttunk a piros lámpánál meg a forgalomban.
Egy dolgot gyorsan leszűrtünk: ebben a városrészben élni nem lehet. Nagyon hangos, ahol nem az autóktól, ott az építkezésektől. És nagyon drága is. Hát ez volt West-Berlin. Így fedeztük fel Milenával és Simionnal. Videó hamarosan mellékelve.
Szóval igen, így indult (csak fogalmam sincs, miért csinált a 16:9-ből 4:3-at, várom az ötleteket, mit rontottam el...)
Megérkeztem, két óra késéssel ugyan, de itt voltam.
Zornitsával, bolgár lakótársammal együtt érkeztünk a kelet-berlini Prenzlauer Bergbe, hogy a fényképeken oly csodás lakásba beköltözhessünk.
Hát a valóságban nem volt oly csodás. Mellékelve a fotók. Állítólag az egyik barátjuknak adták oda egy hétvégére....
Hát rendet nem hagyott maga után, de sok piát, és 70 eurót igen. Biztos nem nekünk, de ez érdekelt bennünket akkor a legkevésbé. Legalább tudtunk miből tisztítószereket venni.
Két esténk is ráment, de most minden csillog-villog.
És egyébként tényleg nagyon jó a lakás. nagyon jó környéken, az Alex csak 15 perc vilivel. És ott van a Journalisten Schule a Berliner Zeitunggal egy épületben.
A program nagyon klassz, aludni nem nagyon fogunk, de így van ez jól. Nem ezért jöttünk.
A blogot azért indítottam, hogy megosszak Veletek mindent, amit érdekesnek tartok abból, amit látok, tapasztalok, és amiről úgy gondolom, hogy mindenkit vagy bárkit érdekelhet :-)
